Veres András: „Istentől ne tartsunk távolságot, mert az biztosan gyógyíthatatlan sebeket ejt a szívünkön…”

Advent az elcsendesedés, a készület ideje, rorátéra járunk, talán többet imádkozunk, s várjuk a Megváltó születését. Az idei advent viszont, sajnos, a világjárvány árnyékában telik. Ebben a helyzetben is van lelket és embert erősítő üzenet, reménység?

– Mindnyájunk keserű tapasztalata ez a járvány, és biztos vagyok abban, sokan úgy érzik, a helyzet az ünnepet is megrontja, beárnyékolja. Viszont minden nehézségben keresni kell a pozitívumokat, és bár valószínűleg nagy családi összejövetelek nem lehetnek idén karácsonykor, miként a készület, az adventi idő is magányosságban telhet, de ez ugyanakkor alkalmas arra, hogy kicsit önmagunkba nézzünk, átgondoljuk az életünket, megvizsgáljuk Istennel és embertársainkkal való kapcsolatunkat. Talán a kényszer is rávisz arra, hogy több időt töltsünk saját lelkünk gondozásával, amely mindennek az alapja, s ha majd visszatérhetünk megszokott életünkhöz, egymáshoz, csak gyümölcsöket teremhet. Ennek feltétele, hogy ezt az élet által ránk erőltetett helyzetet végül is pozitívan éljük meg.

Mit tapasztal, a bajban többen, aktívabban fordulnak az egyház és saját hitük felé? Az igény létére utal, hogy ősszel, a második hullámban nyitva hagyták a templomkapukat, nyilvános liturgiákon is erősítve, támogatva a híveket.

– Sokszor beszélgettem paptársaimmal és hívekkel is arról, vajon ez a járvány, amelyben az ember megtapasztalja törékenységét annak ellenére, hogy néha hatalmasnak, abszolút önállónak gondolja magát, felébreszti-e az emberekben az Isten felé fordulás vágyát. Nos, nem vagyok biztos benne, hogy ez feltétlenül megtörténik. Vannak persze, akiknél igen, de sokaknál nem, egészen addig, amíg közvetlen közelükben, esetleg saját életükben meg nem tapasztalják ezt a betegséget. Egyházmegyénkben tavasszal sem zártuk be a templomok kapuját, mert úgy gondoltam, ha valamikor szükségünk van Istenre, akkor ebben az időszakban feltétlenül. Ezt képviseltem egyébként a püspöki konferenciában is azzal, hogy inkább az egyéni felelősségre irányítsuk a figyelmet. Istentől ne tartsunk távolságot, mert az biztosan gyógyíthatatlan sebeket ejt a szívünkön. Most még inkább szükségünk van arra, hogy ahhoz forduljunk, akitől az életet kaptuk, akitől elnyerhetjük azt az örömöt, amelyre Isten teremtett bennünket. Ám sokszor nem Rá és nem a fentiekre figyelünk, hanem túlzottan is a földi dolgok tartanak minket hatalmukban, éppen ezért azt gondolom, a mostani járvány alatt a liturgikus szertartások még nagyobb vonzerővel bírhatnak. Sajnos attól nem kell félnünk, hogy túl sokan jövünk össze a templomban, mert látszik, sokakban olyan fokú a félelemérzet – amit nyilván tiszteletben tartunk –, hogy távol maradnak a liturgiáktól, a templomtól.

A zalai tapasztalat azt mutatja, akik viszont ott vannak, rendkívül fegyelmezettek, megértették, betartják a szabályokat.

– Magam is ezt tapasztalom, nem kell senkit figyelmeztetni, vagy számonkérni rajta a maszkhasználatot, a távolságtartást. Sőt, néha az az érzésem, néhányan túl is teljesítik az észszerű és fontos szabályokat, ami mögött nyilván a félelem áll.

A tavasszal kipróbált online szentmise-közvetítések, alkalmak megmaradhatnak hosszabb távon, erősödhet a katolikus egyház jelenléte a digitális világban? Ez is egy eszköz lehet az evangelizációban?

– Mindig is azt vallottam, jók az új kommunikációs eszközök, ha jól és jóra, s rosszak, ha rosszul és rossz célra használjuk. Akik kellően ismerik az ezekben rejlő lehetőségeket, eddig is segítettek a katolikus egyháznak, a papoknak, viszont látnunk kell, ez egy eszköz ahhoz, hogy helyben vagy az egyház nagy közösségével kapcsolatot tartsunk, bekapcsolódhassunk a liturgiába – ám nem helyettesíti azt. Nálunk, katolikusoknál a szentségekhez járulás alapvető dolog, nem emlékezést, nemcsak közösségi imádságot végzünk, hanem személyesen akarunk találkozni Krisztussal, aki szentségekben kínálja fel magát számunkra, éppen ezért fontos a jelenlét a szentmisén. Persze ha valaki betegsége vagy kora miatt, esetleg azért, mert családtagjait ápolja, nem tud jó lélekkel részt venni a közösségi liturgián, az elegendő erkölcsi ok arra, hogy otthon maradjon, de félek, nehogy kiüresedjen a vallásosságunk, s megelégedjünk pusztán azzal, hogy meghallgattuk a rádióban, megnéztük a tévében a szentmise-közvetítést. Ez nem lehet ugyanaz sohasem, mint a valóság.

Az idei adventben a közösségi, települési gyertyagyújtások elmaradnak, és az egyház megszokott közösségi programjait is nélkülözni kell. Lehet-e mindezt pótolni, helyettesíteni valahogyan?

– Lelkipásztorként is úgy gondolom, nagy a jelentősége ezeknek a gyertyagyújtásoknak, amelyekben rendkívüli erő rejlik, kifejeződik az a vágy, hogy szükségünk van egymásra, a közösségre. Most, hogy ezeket nem lehet megtartani, észre kell vennünk az ebben rejlő pozitív lehetőséget is. A gyertyagyújtásnak ugyanis a családban nem kell elmaradnia, sőt, több időt, nagyobb figyelmet tudunk fordítani arra, hogy otthon együtt imádkozzunk, közösen készüljünk a karácsonyra például a Szentírás olvasásával. Ez hatalmas megerősítést adhat a család egészének, hatása van a házastársi és a szülő-gyermek kapcsolatokra, amelyeknek új energiaforrása lehet az ilyen alkalom.

Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe és az adománygyűjtés kapcsán írt körlevelükben felhívták a figyelmet arra, hogy a katolikus szeretetszolgálatokra és a 90 éves karitászra a jelenlegi helyzetben több feladat hárul, mint korábban bármikor. Bírják a segítők, s kapnak-e a társadalomtól megfelelő megbecsülést, támogatást?

– Azokra kell először gondolnunk, akik szabad idejükből áldozva, önkéntes munkával szolgálják rászoruló embertársaikat, családjuk, munkájuk mellett. Ez fontos jel, az Isten által sürgetett szeretet legszebb megnyilvánulása. Az evangéliumban olvashatjuk a példabeszédet, amikor Jézus azt mondja: mert éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, innom adtatok, börtönben voltam, és meglátogattatok. Látjuk, számtalan formája van a testvéri segítségnyújtásnak. A járvány miatt, a kormányzati intézkedések ellenére is, sokan elveszítették a munkájukat, és így nehéz egzisztenciális helyzetbe kerültek. Az idei adventben főként rajtuk, nekik szeretnénk segíteni, lehetőleg minél többet. A karitász, összehangoltan más segélyszervezetekkel, úgy próbálja a rendelkezésünkre álló eszközöket, adományokat felhasználni, hogy minél több emberhez eljussunk. Ám fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a szeretetnek vannak vámszedői is, akik gátlástalanul odaállnak minden alkalommal, amikor étel- vagy ruhaosztás van, ám nekünk azokra kell jobban odafigyelnünk, akik szemérmesek, mások s önmaguk előtt is szégyellik a szegénységüket. Ezért sürgetem, hogy még több önkéntes bevonásával mérjük föl, hol vannak, rejtőzködnek az igazán rászorulók, és rajtuk igyekezzünk segíteni. Sajnos a megnövekedett igények ellenére nem feltétlenül látom a felajánlások számának növekedését, éppen ezért úgy kell a rendelkezésünkre álló eszközöket használni, hogy – ha mérsékelten is – lehetőleg mindenki részesülhessen ezekben, akinek szüksége van rá. Azoknak pedig, akik megtehetik, felhívjuk a figyelmét, talán ebben az esztendőben bőkezűbben kell adakozniuk, mert elkél a segítség.

Napjaink másik fontos kérdése, problémája a keresztény­üldözés. És nemcsak a más hitű, hagyományú Afrikában vagy Ázsiában, hanem sajnos Európában is. Néhol kereszteket vernek le a templomokról, máshol rombolnak, gyűlölettel tiltakoznak, betiltják a karácsonyfát, és a szekularizáció jegyében nyíltan támadják a kétezer éves egyházat, itthon pedig egyesek kereszteket akarnak levetetni mások nyakából. Megállítható a folyamat?

– A példákat folytatva: ha valaki megszólal az élet védelmében, azonnal össztűz alá veszik, és gyalázatos szavakkal illetik, amikor pusztán az egyház tanítását hirdeti, s ezzel valamennyi ember javát, az életet óvja. Ilyenkor a magukat szabadgondolkodónak hirdetők letámadják, mert csak azt szabad mondani, amit ők tartanak jónak… Ez súlyos jelenség napjainkban, és most kellene valahogy elejét venni, mert ha elhatalmasodik, az jóra egészen biztosan nem vezet. Európa történelme a közelmúltban is tud felmutatni olyan diktatúrákat, amelyek minden más véleményt lesöpörve akár az emberi élet kioltásától sem riadtak vissza. Már csak ezért is sokkal nagyobb tiszteletben kellene részesítenünk „az embert”, teljesen függetlenül attól, milyen világnézetű, politikai hovatartozású. Semmiképpen sem megengedettek azok a szavak, eszközök, amelyek általánossá váltak a magyar társadalomban is. Ezt veszélyesnek és méltatlannak érzem, jó lenne, ha a közhangulat irányítói, a közbeszéd formálói még nagyobb figyelemmel lennének erre, és nem adnának rossz szokásmintákat, amelyek mérgező hatását az emberek körében nap mint nap megtapasztalhatjuk.

Szokás idézni Robert Schumant, az Európai Unió egyik alapító atyját: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” Komolyan felmerülhet ez kérdésként, milyen lehet a kereszténység jövőképe?

– Amikor Jézus Krisztus megalapította az egyházat, arra tett ígéretet, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta, vagyis elpusztítani nem lehet. Voltak a történelemben olyan naiv gondolkodók, politikusok, akik úgy vélték, az egyházat el tudják pusztítani, de nekik sem sikerült, és ez másnak sem fog. Viszont a keresztény értékrendre épülő társadalom, amely Európát jellemezte sok évszázadon keresztül, veszélybe kerülhet, és Robert Schuman hajdani gondolata ezért roppant időszerű. Nem biztos, hogy Európa megmarad Európának és kereszténynek, ha így folytatjuk. Nem kell ahhoz hívőnek lenni, hogy belássuk, a kereszténység az élet minden területén, az oktatástól a kultúrán át az egészségügyig, olyan értékeket teremtett, amilyeneket sehol senki, semmi más. Amennyiben ezeket elpusztítjuk, csak azért, mert valami mást akarunk, akkor ezzel egész Európát veszélybe sodorjuk, s ha megszűnik a keresztény humanitás, az a pusztulást vonja maga után. A krisztusi értékrend minden ember javát szolgálja, jobban tesszük, ha ezt tiszteletben tartjuk, s mások felé is megmutatjuk ennek értékeit. Ebben az esetben biztosan építünk, és nem rombolunk.

Még szombathelyi megyés püspökként Zala több mint harmadának is főpásztora volt, aktív kapcsolatot ápolva az itteni hívekkel, gyakran jött hozzánk. Megmaradtunk a szívében?

– A pap életében is úgy van ez, mint a civileknél: az első szerelem mindig erősen él az emberben. Megyés püspökként a Szombathelyi Egyházmegye volt az első az életemben, és az ott töltött tíz év bevéste magát a szívembe, érzéseimbe. Ma is gyakorta találkozom ottani papokkal, világiakkal, s nagy örömömre szolgál, ha bárhol megszólítanak, akár olyanok is, akikkel annak idején nem volt közvetlen, személyes kapcsolatom.