A szent szabadság letört olajága: Földes Gábor, a megtorlások egyik zalai kötődésű mártírja

Így írt börtönéből az ’56-os megtorlások egyik zalai kötődésű mártírja, Földes Gábor színházi rendező a feleségének, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Kádár János moszkovita pártvezető a Major Tamásnak tett ígéretét megszegve bitófára küldi a forradalom egyik győri hősét, a Nagy Imre-vonalat követő, nemzeti, függetlenségpárti, de kommunista elköteleződésű művészt. Alig 35 évesen.

Életrajzát dr. Szarka Lajos hévízi történész kutatta fel, miután a fürdőváros akkor még formálódó múzeumának igazgatójaként, a kétezres évek elején találkozott Földes Gábor húgával, Éva nénivel, aki számos féltve őrzött fotót, dokumentumot és Gábor naplóját is átadta neki.

Földes Gábor 1923-ban született Budapesten, de családja előbb Mosonmagyaróvárra, majd Hévízszentandrásra költözött; a fiatalember itt járt elemi iskolába, majd a keszthelyi premontrei gimnáziumban folytatta tanulmányait, s ott érettségizett.

– Már ezekben az években is kitűnt tehetsége a Helikon Önképzőkörben, ahol irodalmi pályamunkáival, versmondásával ért el sikereket – árnyalja az életrajzot dr. Szarka Lajos. – Zsidó származása miatt azonban nem vették fel a Színművészeti Akadémiára, ezért betűszedő gyakornokként dolgozott egy budapesti nyomdában, ám terveivel nem hagyott fel, magánúton tanult a kor neves művészeinél, például Ascher Oszkárnál és Bárdos Artúrnál.

Negyvennégyben aztán munkaszolgálatra vitték, ahonnan a nyilas hatalomátvétel után hazaszökött Budapestre, de itt sem várt rá jobb sors: édesapjával együtt deportálták. A menetből azonban „kilépett” és egy svájci védett házban, menlevéllel vészelte át a rémuralom utolsó napjait, s családja, így testvére is megmenekült.

Ezen élmények hatására a kommunistákhoz csatlakozott, hitt egy jobb világban, a társadalmi igazságosságban, bár a harsány stílustól idegenkedett. Csakhamar felvételt nyert a színi főiskola legendás első évfolyamára, amit 1949-ben végzett el színész tanszakon, „A szocialista kultúráért” kitüntetéssel. Aztán Győrbe, a Kisfaludy Színházba került, ahol rövidesen főrendező lett, és szinte azonnal az ország legjobbjai között tartották számon, megkapta a Jászai-díjat és a Szocialista Munkáért Érdemrendet is.

– Földes Gábor hithű kommunista volt, de már 1953-ban csatlakozott Nagy Imre irányvonalához, az általa meghirdetett reformpolitikához – folytatja dr. Szarka Lajos. – 1956 októberében pedig a győri pártellenzék egyik vezető személyisége lett, részt vett október 23-án a helyi Petőfi Kör megalapításában, néhány nappal később az Ideiglenes Nemzeti Tanács elnökségi tagjává választották. Meghatározó szerepe volt abban, hogy a megyei börtönnél kibontakozó tüntetés és összecsapás nem járt még több halálos áldozattal. Október 26-án, a mosonmagyaróvári sortűz után a városba küldték, ahol sikerrel vette elejét a további vérontásnak, és lefegyverezte a mészárlásért felelős határőrlaktanyát.

A november 4-i szovjet attakot követően cikket írt a Hazánk című lapba, A munkásosztály a nemzeti harc élén címmel, az újrainduló színház első premierjeként pedig a Bánk bánt vitte színre, amely hitvallás volt az ország függetlensége mellett és tiltakozás a szovjet megszállás ellen.

Ezután többször letartóztatták (s szabadon engedték), de ő úgy döntött, bár tehette volna, hogy nem emigrál: marad. Ez lett a veszte.

Az ellene indított koncepciós eljárás a Nagy Imre-per próbája, előzetes modellje volt – így nem is lehetett más a vége, mint halálos ítélet Földes Gáborra és társaira. A hatalom példát akart statuálni, a vallomások sorában pedig ott állt Gricz Mátyásé, aki a győri színház Leningrádban végzett rendezője és párttitkára volt. Szerinte egy kocsmai beszélgetésben Földes „angyalföldi sz…-nak” nevezte Kádárt, a Szovjetunióról pedig kijelentette, hogy terjeszkedő imperialista nagyhatalom.

Az 1957. június 10-én kihirdetett halálos ítélet ellen Földesék védői fellebbezést nyújtottak be, de decemberben a Legfelsőbb Bíróság katonai tanácsa helybenhagyta azt. Ezután a kegyelmi tanács elé került az ügy, és befolyásos (kommunista) kollégák is felszólaltak Földes mellett, Major Tamásnak pedig Kádár egyenesen megígérte, mi több, garantálta, hogy életben hagyják a rendezőt. A moszkovita diktátor azonban ezúttal is megszegte a szavát.

Dr. Szarka Lajos történész ezt azzal magyarázza, mivel Kádár végleg le akart számolni Nagy Imrével – bár ez sem a Szovjetunió, sem Kína részéről nem volt elvárás –, nem engedhette meg, hogy a volt miniszterelnök ellen indított per előtt nem sokkal hívei, követői kegyelmet kapjanak. A leg­utolsó tárgyaláson, 1958. január 10-én egy kis cetlit vittek be a legfőbb ügyésznek, amin a Kádár János végső, ígéretszegő döntése lehetett.

Földes Gábort, a „győri Nagy Imrét” 1958. január 15-én, hajnali 4 óra 57 perckor a győri megyei börtön udvarán felakasztották.

– A rendező az eljárások során soha nem kért magának kegyelmet – mondja dr. Szarka Lajos, aki könyvet írt a mártír életéről –, csupán golyó általi halált, de hiába. Utolsó szavaival, amíg a kötél szóhoz engedte jutni, a szocializmust, Nagy Imrét és az ország függetlenségét éltette.

Aztán kiszenvedett. A hazájáért, a szabadságért, az ügyért, amiben hitt.

Tanulság?

Van.

Különbséget kell tenni a nemzeti kommunista és a hazaáruló, moszkovita kommunista vonal között, fogalmaz dr. Szarka Lajos, hozzátéve, utóbbi meghatározás nem is annyira Rákosiékra, mint a Kádár-rendszerre vonatkozik, még akkor is, ha ma még néhányan nosztalgiával is tekintenek az úgynevezett gulyáskommunizmusra, a rendszer utolsó évtizedére.

– Kádár Nagy Imréék, Földes Gáborék és sokak gyilkosa volt, utolsó hónapjaiban harcolt is az ő árnyaikkal, ezt pontosan tudjuk – teszi hozzá a történész. – Jel, hogy pont azon a napon halt meg, amikor a rendszerváltás hajnalán a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét és mártírtársait. Kádár János sírját pedig később feldúlták, ellopták a koponyáját…, nos, ezt megírja a Biblia: az igaznak az emlékezete áldott és megmarad, a gonoszé pedig átkozott.

Dr. Szarka Lajos szerint „a nemzeti kommunisták benne vannak a magyarság panteonjában, emlékezetük méltó arra, hogy megőrizzük, tiszteljük”.

– Egy másik tanulság pedig, hogy most is a függetlenségünkért küzdünk, hiszen fontos, hogy a kívánatos európai integráción, vagy akár a globalizáción belül a nemzeti értékeinket, kultúránkat, nyelvünket, történelmi hagyományainkat, szabadságszeretetünket, családcentrikusságunkat, keresztény értékeinket megőrizzük, megvédjük. Ezért már sokan adták életüket, a végvári vitézektől az ’56-os mártírokig, így ez számunkra kötelezettség – szögezi le a történész, aki könyvében úgy fogalmaz: Földes Gábor élete a szabadság olajfájának egyik levágott hajtása volt, de maga a fa ma is él, zöldellőn kihajtott.