A söjtöri tanító tűzesete

Történetünk a Bach-korszakban játszódik, amelyet a közbeszéd mindig is múltunk meglehetősen kilátástalan időszakának tartott, mivel a szabadságharc leverése után a Habsburg-kormányzat megtorló, elnyomó intézkedéseket foganatosított Magyarországon. Az új kormányzati rendszer az oktatáspolitikát is megváltoztatta. Rögtön a hatalomátvétel után létrehoztak egy elemi iskolákra vonatkozó törvényt, amely kötelezővé tette az iskolába járást a 6–12 év közötti gyerekeknek. Ezt természetesen nem lehetett mindenhol betartatni. Az itt bemutatandó söjtöri eset jó példa erre a jelenségre. Pedig az e faluban található iskola viszonylag fejlettnek számított, mivel a német nyelv oktatására is figyelmet fordítottak, és a tanítói, valamint a jegyzői pozíciót betöltő Kováts Sándor kellő szakképesítéssel is rendelkezett. (A német nyelv tanítása az 1850-es évek elején csak a fő elemi iskolákban volt kötelező.) Egy korabeli összeírásból tudjuk, hogy ebben az időszakban Söjtörön és a hozzá tartozó fiókegyházakban (Szénás, Középmajor, Csurgó, Obornak) 212 tanköteles gyermek volt, közülük csupán 84-en látogatták rendszeresen az iskolát.

A címben is szereplő történet 1853. augusztus 8-án virradóra történt. Kováts Sándor éppen lefekvéshez készülődött, amikor észrevette, hogy lángol a pajtája és az istállója. Ő maga nem sérült meg, de tetemes kár keletkezett. Az esetről később így emlékezett meg: „Az egész körülményre nézve csak annyit tudok mondani, hogy augusztus 7-én estve 10 órakor már a vacsorázást elvégeztem, lefeküdtem. Amint a gyertyát eloltottam, rövid idő múlva az ablakon át nagy világosság hatott a szobába, amire én azonnal felugrottam. Tekintvén a világosság felé, láttam, hogy az istállóm és pajtám lángban [áll]. Erre siettem marháimat kiszabadítani, amim leégett, arról a jegyzéket a tek[intetes] c[sászári], k[irályi] közig[azgatási] hatóságnak bemutattam. Az ezen tűzi szerencsétlenségnél az legjobban fájt, hogy senki a tűz oltására nem sietett. Akik mentek is, csak helybeli zsandároknak hajszolására tették.” A bűntény körülményeinek kiderítése végett az illetékes főszolgabíró, Bertalan Lajos több embert kihallgatott. Köztük volt maga a kárvallott, Kováts Sándor és Péterfy György söjtöri lakos, valamint Fülöp Mihály községi bíró.

Ki lehetett a tettes? Mind a három tanú hasonlóan vélekedett az ügyről. Azokat a szülőket vádolták, akik nem engedték a gyereküket iskolába, és emiatt 1 pengő büntetést róttak ki rájuk.

Kováts Sándor így nyilatkozott: „Gyanúsítást hiába teszek, hogy ezt ki követhette el, megmondani nem tudhatom azt, és gondolom, hogy tán ez azon szüléknek mestersége lehetett, kik gyermekeiknek oskolába nem küldése miatt legközelébb egy pengő forintra megbüntetve lettek.” Péterfy György söjtöri lakos a következőket közölte: „Én annyit tudok mondani, hogy a tűzveszél alkalmával a veszéles helyrül hazafelé tértem, s jól távol előttem valaki ismeretlen hangon azt kiabálta, »itt van most az irigy egy pengő, csak még több ne legyen«. Azt pedig, hogy ki volt, a sok közül megnevezni nem tudom.” Fülöp Mihály söjtöri bíró így tanúskodott: „Csak annyit mondhatok, hogy a gyújtás éjszakáján kiáltások hallatszottak: »Úgy kell! Az egy pengő forintnak itt van a jutalma.« Ebbül gyanítható, hogy tán azon szülők valamelyike követte el a gyújtást, kik legközelébb gyermekeiknek oskolába nem küldése miatt egy-egy pengő forintra megbüntetve lettek.” Ezután a főszolgabíró azt kérdezte tőle, hogy ki hallotta ezeket a kiáltásokat. Fülöp Mihály azt válaszolta, hogy „valami Sprem Györgynek neje. Oszterhuber Amália és ifjú Péterfy György úgy mondják, de ezekkel sem beszéltem ez eránt. Mást nem tudok, hogy hallotta volna.”

A kár nagymértékű volt, ezt az összeíró listából tudjuk. A lángok martalékává vált egy istálló, egy pajta, egy boronafalú, zsúptetős kamra 55 ezüstforint értékben. Ez volt a községet illető kár. Kováts Sándor kára is elég tetemesnek mondható: ötvenhat kereszt gabona 179 ezüstforint, hat szekér széna 42 ezüstforint, egy új, vastengelyes ökrös szekér 65 ezüstforint, többféle gazdasági eszköz és vas szerszám 18 ezüstforint, két szapulósajtár 5 ezüstforint, két lepedő, egy paplan és három pár fehérnemű 6 ezüstforint, az egész összesen 315 ezüstforint értékben. Láthatjuk, nemcsak a tanítót, hanem a községet is jelentős kár érte. Erre a korszakra jellemző, hogy a tanítók nemcsak pénzben, hanem terményekben is kaphatták a fizetésüket. Főleg a falvakban élt ez a kettős rendszer. Például Zalamerenyén a tanító egyévi díja 25 pengő, mellé 25 pengő értékben jár gabona, 5 kéve rozs, 20 akó bor, egy szekér tűzifa, összesen 80-83 pengő forint. Sormáson pedig Böőr József tanító jussa 12 mérő rozs, 12 mérő gabona, 13 mázsa széna és 20 pengő forint. Valószínűsíthető, hogy ebben a tűzben úgymond a tanító fizetésének egy része is megsemmisült, díjazásának pontos mértékére nem találtunk adatokat.

Forrásainkból sajnos nem derül ki, hogy megbüntették-e a valódi elkövetőket, vagy egyáltalán megtalálták-e őket. Történetünk mindenesetre példa arra, hogy az iskola és az oktatáspolitika minden korban viták kereszttüzében állt. Nem tudhatjuk, valójában mi volt a szülők célja az istálló és a pajta felgyújtásával, a rájuk kiszabott pénzbüntetés megtorlásával. Lehet, hogy az új államhatalom elleni ellenszenv vagy az egykori földesúr-jobbágy viszony régi beidegződései motiválták őket. Sok faluban a tanítónak kellett beszednie az őt megillető járandóságot, házról házra járva. Ez a körülmény sok szülőnek még több bosszúságot okozott. Mivel a falusi lakosságot ebben a korban jórészt az írástudatlanság jellemezte, és leginkább földműveléssel foglalkozott, az elemi iskolában megszerezhető ismereteket nem tudta kellő mértékben értékelni. Sokat mond, hogy még másfél évtizeddel később, az 1869-es népszámláláskor is Söjtör lakosságának csak 22 százaléka tudott írni, olvasni. Az analfabetizmus elleni küzdelem egészen a 20. század elejéig napirenden maradt, és mind Zala megyében, mind az ország egészében a társadalom jelentős részét érzékenyen érintette.