A legális gyermekmunkát kutatta Parragi Hilari Dél-Amerikában

Három és fél hónapon keresztül élt együtt egy kecsua indián családdal egy bolíviai szegénytelepen a zalai kötődésű, de önmagát világpolgárnak valló Parragi Hilari.

A most 27 esztendős ifjú hölgy az ELTE kulturális antropológia tanszakának mester szakos hallgatójaként a gyermekmunkát kutatta a dél-amerikai országban.

A jelenleg az őriszentpéteri Pajta étterem sommelier-jeként dolgozó Parragi Hilari Grazban kezdte meg felsőfokú tanulmányait, majd alapképzésben az ELTE-n végezte el a néprajz szakot, innen ment tovább a kulturális antropológia tanszékre.

– A kulturális antropológia viszonylag újabb keletű, rendkívül összetett, sokrétű tudományág, amely a szociológiához és az etnográfiához áll közel – mondta Parragi Hilari. – A jelen kor társadalmát, kultúráját mérjük fel. A kulturális antropológusok résztvevő megfigyeléseket végeznek, együtt élnek vizsgálataik alanyaival. Talán ennek is köszönhető, hogy a kutatók többsége saját társadalma szubkultúráját vizsgálja, mert hosszabb időt eltölteni valamelyik távoli kontinensen nagyon megterhelő anyagilag. Ezért nemcsak a magyarországi, de az európai egyetemi hallgatók körében sem igazán jellemző, hogy Európán kívüli területet választanának. Engem viszont sokkal inkább érdekel a klasszikus angolszász típusú kutatás, amely az idegen kultúrák vizsgálatára irányul. Példaképemnek Malinowskit tartom, aki a XX. század elején nyolc éven át élt a Csendes-óceán szigetvilágában, hogy az ottani őslakosok életét, szokásait megfigyelje. Ő fektette le a kulturális antropológia módszertanának, a terepmunkának az alapjait. Amikor a szakdolgozatom megírásához kellett kutatási témát választanom, akkor kezdtem egy hosszabb utat tervezni. Ázsiába, a Csendes-óceáni szigetvilágba és Dél-Amerikába szerettem volna eljutni, ezért egy 17 hónapos útitervet állítottam össze. Ekkor még nem döntöttem el, mi lesz a kutatási területem, de a szerencse ismét mellém szegődött. Az egyetemi professzoraink mindig mondják: nem te választod ki a témát, hanem az talál meg téged. Én is így jártam. Van egy weboldal, amely a világot járó fotósok munkáit mutatja be. Itt figyeltem fel egy ausztrál fényképészre, aki Bangladesben és Bolíviában dokumentálta a gyerekmunkát. Mivel érdekelt a téma, elkezdtem utánaolvasni, s ekkor szereztem tudomást arról, hogy Bolívia a világ egyetlen olyan állama, ahol már 10 éves kortól dolgozhatnak legálisan a gyerekek. Rögtön tudtam, ez lesz a szakdolgozati témám.

Bolívia azért lett érdekes Hilari számára, mert ahol illegális gyermekmunkát végeznek, ott egy kutató nehezen juthat információhoz. A dél-amerikai országban viszont minden őt érdeklő kérdésre választ kaphat. Főleg akkor, ha beköltözik egy ottani szegénynegyedbe, s heteket, hónapokat tölt el a helyi lakosok közt.

– A választásom Bolívia egyik nagyvárosára, Cochabambára esett, amelynek szegénynegyedét kecsua és ajmara indiánok lakják – ismertette a részleteket. – Egy olyan önkéntes szervezet révén kerültem ide, amelynek tagjai kórházakban játszanak az oda bekerült gyerekekkel, vagy szegénynegyedekben foglalkoznak velük. Eleinte magam is ilyen önkéntes munkát végeztem, majd egy idő után már csak a kutatásommal foglalkoztam. Ehhez azonban el kellett nyerni az ottaniak bizalmát, amire szintén vannak módszerek. A bolíviai szegénynegyedben élő, összetartó közösségeket a hefék, azaz amolyan elöljárók vezetik. Mivel engem először a hefének mutattak be, s aztán ő ajánlott be a közösség tagjainak, így egyfajta védettséget élveztem. Arra a három hónapra, amelyet Bolíviában töltöttem, lett egy ottani családom. A városok szegénynegyedeiben csak a nagyon öregek és az egészen kicsi gyerekek, valamint a nők élnek. A felnőtt férfiak és a 14 év feletti fiúgyerekek távolabb, a trópusokon, gyümölcstermő helyeken dolgoznak. A szegénynegyedek egyben gyümölcspiacként is működnek, így az árusítás az otthon maradottakra, a 10 és 14 év közötti gyerekekre marad. Persze Bolíviában sem dolgozhatnak mindenütt a 14 év alatti gyermekek, bányákban és építkezéseken nem lehet őket foglalkoztatni, de éjszaka sem szabad munkára fogni őket, a piacokon viszont legálisan árulhatnak.

A városnak azon részén, ahol Hilari élt, rendkívüli a szegénység. A többségnek semmije sincs. Összetákolt kalyibákban laknak, amelyek egyben elárusítóhelyek is. Az üzletteret kartondobozok választják el a lakrésztől. Ez utóbbi egyetlen helyiségből áll, ahol földre terített matracokon alszanak. Az illemhelyet két kalyiba jelenti, az egész szegénynegyed ezeket használja. Víz, villany nincs a szegénytelepen, az ott élők ezért a közeli patakban tisztálkodnak és mosnak. Az ivóvizet szintén a patakból nyerik, s felforralás után fogyasztják.

– Eddig bárhol jártam, mindenütt ittam vizet, itt azonban tényleg nem ajánlották – sorolta tovább. – Ezért a város gazdagabb negyedeiből ötliteres palackokban hordtam „haza” az ivóvizet. Eleinte ott, a módosabb negyedekben zuhanyoztam, de egy idő után már én is a patakban tisztálkodtam, ami nem egyszerű. A higiéniás körülmények egy európai számára biztosan nem elégségesek, főleg egy nőnek. A főzőhelyük egy földbe vájt tűzhely. Húst szinte egyáltalán nem vagy évente legfeljebb egy alkalommal esznek. Csak gyümölcsöt és zöldséget fogyasztanak, de ezt titkolják, mert szégyellik. Nemcsak a szegénységük miatt nem fogyasztanak húst, hanem azért sem használnak az étkezéshez, mert nem tudnák hol eltartani. Volt olyan alkalom, amikor hoztam öt kiló csirkehúst a városból, amit azonnal megsütöttek, és szétosztottak a szomszédok között.

Hilari azt mondja, mindezek ellenére boldog életet élnek. Egész nap nevetgélnek, mosolyognak s rengeteget teáznak. A gyerekek számára természetes, hogy ők vigyáznak kisebb testvéreikre. Az őt befogadó családban volt egy hatéves kisfiú, Jesús, akinek napi feladata volt a főzéshez használt rőzse összegyűjtése. Bárhova mentek, ha meglátott egy kisebb száraz fadarabot, azonnal felvette. A közbiztonságot illetően sem merültek fel aggályai, bár volt nála fényképezőgép és laptop, azokat nyugodtan otthagyhatta Donna Bartolina kalyibájában, senki nem nyúlt hozzájuk.

– Az a három és fél hónap, amit Bolíviában töltöttem, rendkívül hasznos volt számomra – mondta. – Nemcsak a legális gyermekmunkával kapcsolatban tettem szert rengeteg információra, de az ottaniak életéről, szokásairól is sokat megtudtam. Amikor egy interjút mész felvenni, pláne egy fordítóval, akkor a beszélgetőtársad általában tartózkodóbb, s olyan válaszokat ad, amelyek az ő erkölcsi normáik szerint valók. Így például a hűtlenséggel kapcsolatos kérdésemre azt mondták, ilyen az ő közösségükben nincs. Az esti vacsoránál folytatott spontán beszélgetések során azonban hamar kiderült, hogy de, bizony előfordult.

Hilari bolíviai kutatásának befejeztével egy karib-tengeri szigetre, Santa Luciára utazott, hogy családja tagjaival, barátaival találkozzon. Innen Peruba visszatérve szembesült a koronavírus-járvánnyal, s annak minden hátrányával. Miután baráti társaságuk egyik tagja tüdőgyulladással kórházba került, értesítette a perui magyar nagykövetséget, s az ottani hatóságokat, majd egy szállodában önkéntes karanténba vonult. A perui hatóság igen komolyan vette az egészégügyi fenyegetettséget, s az egész szállodát lezárta.

– Mintegy száz ember került karanténba miattam, de egyetlen rossz szóval vagy rosszalló gesztussal sem illettek – mesélte tovább történetét. – De nemcsak a mi szállodánkat zárták le, az én esetemtől függetlenül az egész országra komoly intézkedéseket hoztak. Miután az ottani kormányzat azt az álláspontot képviselte, hogy a külföldi turisták hurcolták be a vírust, ezért a légteret és a kikötőket is lezárták, egy ideig még azokat a humanitárius járatokat sem engedték be, amelyekkel az ott ragadt turistákat akarták kimenekíteni. Bár az ottani nagykövetség sokat segített, egy ideig én sem tudtam, hogyan jutok haza. Magyarország nem küldött gépet, azt mondták, talán a lengyelek vagy az osztrákok majd hazahoznak. Végül egy kedves francia barátom oldotta meg a helyzetet, jelezte a francia külügyminisztériumnak, hogy egy magyar lány, aki az ő jegyese, nem tud Peruból visszautazni Európába. Másnap már hívott is a perui francia konzul, hogy a következő Párizsba induló járatra nekem is foglaltak helyet.

A fiatal kutató Párizsban szintén karanténba került, s miután az európai légi utasforgalom teljesen leállt, két és fél hónapra Franciaországban ragadt. Ma már itthon van, írja a szakdolgozatát, s közben dolgozik. Külföldi utat egyelőre nem tervez, azt mondja, a járványveszély miatt éppen azoknak kell példát mutatniuk, akiknek az élete eddig az utazásról szólt. Ha ők most otthon tudnak maradni, akkor mindenki más meg tudja tenni ezt.