Deák Jenő, a kék országút zalai apostola

Deák Jenő 1909. július 3-án született Újkécskén (ma Tiszakécske), ahol apja, Deák Viktor néptanító volt. Amikor 1917-ben a családfő hősi halált halt a háborúban szerzett betegségében, kanizsai származású felesége két félárva fiúgyermekével együtt a Tisza partjáról visszaköltözött szülővárosába. Jenő itt járta ki az alsó- és középfokú iskoláit, majd 1929-ben postatiszti tanfolyamot végzett Budapesten, első állását pedig a nagykanizsai 2. sz. postahivatalnál nyerte el. A második világégés idején géptávírászként került a híradósokhoz és 1942 júliusától 1943 szeptemberéig mint tartalékos főhadnagy, hírközpontvezetőként teljesített szolgálatot Kijevben. Leszerelését követően ismét munkába állt, és egészen a nyugdíjba vonulásáig postatisztként tevékenykedett.

Az 1950-es évek végén a fővárosban élő és aktív természetjáró fivére ösztönzésére túrázni kezdett. Magyarországon a Kádár-korban élte reneszánszát az egészséges életmódot népszerűsítő tömegsport, így a szervezett és versenyszerű természetjárásra is egyre nagyobb hangsúlyt fektettek. Ekkoriban építették ki a turistaútvonalak zömét, sokan és szívesen töltötték idejüket kirándulással. 1960-ban alapító tagja és kezdetben elnöke lett a Nagykanizsai Postás Sportegyesületnek, amelynek természetjáró szakosztályát 1990-ig vezette.

Az 1960-as évek elején nejével, Szabó Ilonával közösen első zalaiként teljesítették az Országos Kéktúrát, a Magyar Természetbarát Szövetség által felkarolt 900 km-es jelvényszerző útvonalat. Az alapfokú túravezetői vizsgát 1961-ben tette le. A következő évben bronz-, majd 1966-ban ezüstjelvényes, 1967-ben pedig felsőfokú túravezetői címet, és az ezzel járó arany túravezetői jelvényt kapott. Később túravezetői vizsgaszervező lett, és mint ilyen több tanfolyamot tartott és szervezett.

1978. január elsejével megválasztották a Nagykanizsa Városi Természetbarát Szövetség elnökének, amely tisztséget 1989-ig megszakítás nélkül látta el. Ezzel egy időben 1977–1985 között elnökségi tagja volt Zala Megyei Természetbarát Szakszövetségnek. Természetjáró és szervező munkájáért az évek során számos oklevélben és elismerésben részesült.

Túravezetői pályafutásának egyik legnagyobb élményeként tartotta számon, amikor 1986 őszén felkérték a Zalában is forgatott „…és még egymillió lépés” c. népszerű országjáró ismeretterjesztő televíziós sorozatban való részvételre. Deák Jenő Rádiházától a somogyi Ágneslakig vezette Rockenbauer Pál filmes csapatát. „…akkoriban még aktív túravezető voltam és a kanizsai postások mindig igen erős gárdáját képviselve Pesten is gyakran megfordultam természetjáró körökben. Történt, hogy a tévések „felderítői” eltévedtek valahol a Szuloki-forrás és Obornak közt, jobbnak látták hát, ha kalauzt keresnek… Tudták rólam, hogy valaha az elsők közt teljesítettem a Kéktúrát s ez jó ajánlólevélnek bizonyult. Végül vagy száz kilométeren át kalauzoltam őket” – emlékezett vissza a hazai természetjárást és honismeretet népszerűsítő műsor kapcsán Jenő bácsi, aki több alkalommal is szerepelt a sorozatban. A jeles világutazó halálát követően a Zala Megyei Természetjáró Szövetség a zalai szakasz egyik legszebb, Rádiháza és Nagykanizsa közötti részét az ő kezdeményezésére nyilvánította Rockenbauer Pál emléktúra útvonallá.

Deák Jenő és a kanizsai természetbarátok elévülhetetlen érdemeket szereztek a dél-zalai túraútvonalak kiépítésében. Az 1980-as évek derekára már 452 kilométernyi turistautat tártak fel (jelzéseket, táblákat festettek és állítottak, a környéküket kitisztították), és erről térképeket, útvonal-ismertetőket is készítettek. A „Zalai túrák” és a „Nagykanizsa és környéke turistaútjai” címmel megjelent füzetek anyagát Deák Jenő állította össze. „Ismerni kell minden fát, magaslatot, honnan mi látható, milyen érdekességet érdemes megnézni. Ezt leírjuk és kijelöljük hozzá az utat. Zala, ezen belül a kanizsai járás nagyon gazdag látnivalókban, s amióta van bőven feltárt utunk, egyre nagyobb az érdeklődés más megyékből is” – nyilatkozta egy ízben a munkálatokról. 1979–80-ban társadalmi összefogással létrehoztak egy saját kis turistabázist a festői panorámájú orosztonyi Öröm-hegyen, amely a megye első kulcsos háza lett. Az épület később magánkézbe került, de még ma is az erdei ösvények vándorainak menedékhelye.

A visszaemlékezések szerint Jenő bácsi kitűnő természetismereti szaktudással rendelkezett, dicsérték fizikai erejét, kitartó és tempós gyaloglását. Otthonában a plafonig nyújtózkodó könyvespolc telis-tele volt útleírásokkal, a növény- és állatvilág csodáit ismertető kötetekkel. Télvíz idején, amikor a túrázás háttérbe szorult, sok időt töltött fafaragással. Míves dísztárgyakat és evőeszközöket készített, sőt egy ízben ősei nemesi címerét is fába véste. Faragott túrabotokat is, épp úgy, ahogy annak idején híres unokabátyja, Deák Ferenc is tette nagy buzgósággal. (Dédapja, Deák Lajos zalatárnoki birtokos a haza bölcse első unokatestvére volt).

Az aktív természetjárást majdhogynem élete végéig gyakorolta. „Ha az idő engedi, nekiindulok, csak úgy egymagam, gombát, gyógynövényt gyűjteni, Magyarszerdahely, Bajcsa vagy Pogányszentpéter felé – de legfeljebb 15 kilométert engedélyezek magamnak. Ennyi kell, ennyi karbantartja, megőrzi az embert” – vallotta 85 évesen a túrázás zalai nesztora.

Deák Jenő kétszer nősült, gyermekei azonban egyik házasságából sem születtek. Életének utolsó időszakára így emlékezett vissza unokahúga és keresztlánya, a fővárosban élő Bassola Péterné Deák Mária nyugdíjas nyelvtanárnő: „Amikor keresztanyám [Szabó Ilona] meghalt, keresztapám nagyon búnak adta a fejét. Nem bírta az egyedüllétet, a főzéssel pedig végképp nem tudott megbirkózni. Végül talált új párt magának, egy 17 évvel fiatalabb elvált asszony személyében. Ez a hölgy nagyon aktív volt, jött-ment, üzletelt, eljártak a Balatonhoz, mozgalmas, élménydús életet éltek. Teljesen váratlanul keresztapám másodszor is megözvegyült. Ekkor úgy döntött, hogy felszámolja a háztartását és beköltözik egy idősek otthonába. Magam sem tudom miért és milyen motivációtól vezérelve elkezdtem többet törődni vele. Rendszeresen felhívtam telefonon, és néhányszor meg is látogattam. Kedvesen fogadott, örült nekem. Már túl a kilencvenen, de még mindig fess férfi volt, magas, egyenes derekú, szép kék szemekkel. […] A halála megrázó volt. Március közepén készültem meglátogatni, oda is szóltam, hogy megyek, de már nem tudták a telefonhoz hívni. Egyik sógorommal és a feleségével utaztunk autóval Nagykanizsára. Útközben egyszer megálltunk. Az otthonban megütközve fogadtak. Megtudtuk, hogy érkezésünk előtt negyed órával halt meg, fel is hívtak telefonon és az üzenetrögzítőre mondták a halálának hírét. Ha nem állunk meg, még látjuk élve…”

Deák Jenő hosszú pátriárkai kort megérve 2004. március 14-én hunyt el Nagykanizsán. Munkája meghatározó jelentőségű, példaértékű természetszeretete ma is követésre méltó.