Poznan: a város, ahol kecskék bokszolnak a toronyban...

Nem kifejezetten turistaparadicsom vagy agyonsztárolt úticél a hazánktól nagyjából 800 kilométerre lévő a lengyelországi Poznan. Krakkó, Varsó, a neves lengyel helyek mögött csendesen megbúvó, félmillió lakosú városka – leszámítva, a nagyobb expókat és sporteseményeket – nem igazán csábítja az utazókat. Rapszodikus időjárás, nem kimondottan lengyel „beütésű” látnivalók, merev és zárkózott emberek – első „szippantásra” ilyennek tűnt Poznan, ami sokkal hosszabb ideig volt német kézben, mint lengyelben. Akkor mégis mi a fenét kerestem ott? Ismét az örök klasszikus: a pár ezer forintos repülőjegy és a kis büdzsé megbolondított. Azért elég pszichopata tett volt télen olyan helyre utazni, ahol jóval hidegebb és nyirkosabb az idő, mint nálunk. Meg különben is: nem rajongtam soha Észak-Európáért, igaz, alig láttam még pár országot arról a területről.

Előzetesen felkészülni a Pécshez hasonlító városból és környékéről, nehéz volt. Mint mondtam, nem igazán nyüzsögnek ott (még a világ minden pontján fellelhető kínai) turisták sem. Bár van saját reptere Poznan-nak, mindössze 13 járat repül oda közvetlen összeköttetésben. Azok is a schengeni övezetből. Mindössze egy gép jár Európán túlról Poznanba, Ománból. Az persze már más kérdés, mennyien jönnek-mennek onnét….

Szóval, ezek tükrében nem volt egyszerű ügy naprakész infókat szereznem útifórumokról, pedig, higgyék el, jól ismerem az ilyen felületeket. Így szűz területre érkeztünk meg anyával, akinek karácsonyi ajándékul szántam az utat. Ő persze imádta, mert először ült repülőn és lelkes volt, de engem a lengyelek mufurcsága és a szuttyogós idő egyből lelohasztott. Utóbbi érzés nem is változott, előbbi viszont igen: a legtisztességesebb, legbecsületesebb nép, akikkel valaha találkoztam, a lengyelek. Tény, szegényeket – hozzánk hasonlóan – szétcincálta a történelem. (Az oroszok mellett…) Különösen a németek, a Habsburgokkal, majd Hitlerrel az élen, ültek a nyakukba. Tán e viszontagságok miatt is zárkózottabbak az átlagnál: nem kezdeményeznek beszélgetést, nem igazán mosolybombák, ugyanakkor, a kedvességre kedvességgel reagálnak. Vagy épp’ huncut mosollyal, ugyanis, amint meghallották a magyar nyelvet, szinte mindenütt nevetésben törtek ki az emberek. Nem ismerték (ott sem…) az anyanyelvünket: többen érdeklődtek, honnét érkeztünk. Pláne „szerény” személyem taszította a poznaniakat mély dilemmába: nem értették, hogy lehetek ennyire barna bőrű és közben európai… Ezt a kérdést többen feltették nekem, már akik megszólaltak angolul. Ugyanis nem jellemző, hogy a saját nyelvükön kívül beszélnének mást.

Ezt leginkább a Stare Miasto-n, az Poznan óvárosának terén érzékeltem, ami gyakorlatilag egy mini Brüsszel. Igaz, nem olyan szép, de olyannyira változatos. Színes kis német házakkal, szecessziós stílusú épületekkel és reneszánsz emlékművekkel – igazi turmix, meg kell hagyni. De az élet ott folyik a téren, méghozzá elég élénken. Minderről két darab fakecske tehet, amik minden délben – élő, trombitamuzsika közepette- kivonulnak az óratoronyból és bokszolnak pár percet. Ennek persze van egy, több száz éves legendája. Tűzvész pusztított a városban, a két „szerencsétlent” pedig meg akarta enni kaja híján a nép. A kecskék rafkósak voltak: fogták magukat és felmásztak a több tíz méter magas toronyba. Azonban ott kettejüknek nem volt elég hely, ezért „meccseltek” egyet. Arról persze nem szólt a fáma, hogy melyik maradt életben…Mindenesetre felépítettek rájuk Poznanban egy városmarketinget. Több száz turista lesi a két parádézó patást minden délben, éttermek, kávézók és vásáros standok társaságában, amelyekben persze mindenhol van valami kecskés. Viszonylag szép summáért, bár alapjában a drágaság nem jellemző Poznanra. Az árak minimum 30 százalékkal olcsóbbak, mint nálunk. Pedig az átlagfizuk jóval magasabbak. Csokikból például érdemes feltankolni, „filléres” cuccok. Az étkezés sem drága: szentmártonkifli árust, ami a lengyelek nemzeti édessége, mindenhol találni, ahogy „zapienkankizókat” is. Ez is nemzeti eledel, a minden cuccal megpakolt melegszendvics féleség. A pierogit is magáénak érzi a lengyel nép. Gyakorlatilag az ukrán vagy orosz (?) pirog, azaz töltött kelt tészta lengyel földön készített változata. Minden cuccal, sós vagy édes töltelékkel megpakolják a kicsi tésztadarabokat és megfőzik. Majd „kenőcsökkel” tálalják. A száraz torkúak ihatnak mellé sört, akár sütőtökös verzióban is. Söröző is minden likban van Poznanban: ha jól emlékszem, hat egyeteme van a városnak és esténként minden „csehóban” teltház van. .Ennek ellenére, kulturálatlan, mattrészeg emberrel nem találkoztunk. Némi spicces jószág a turisták személyében persze akadt. Bár azért magyar szem számára „furcsa” szokásokból brillíroztak a lengyelek. Nem szemetelnek, rendeltetésszerűen használják a kukákat, nem isznak alkoholt köztereken (amúgy is tilos) és nem járkálnak az utcán cigivel hadonászva. Soha át nem vágnának senkit pénzzel a boltokban – ezért is mondtam, hogy nagyon becsületes emberek -, előzékeny sofőrök és imádják a közösségi munkát. Ottjártunkkor épp pénzt gyűjtöttek a helyi gyerekkórháznak. Diákok és ovisok, vasárnapi szabadidejükben, hatalmas kedvvel segítettek a beteg lurkóknak. Nem lógott a kezükben telefon és nem fanyalogtak azért, hogy a pihenőnapon berendelték őket…

Emlékeznek arra a játékra kiskorukból, amikor egy virág szirmait tépkedték, hogy a „szeret, nem szeret?” kérdésekre választ kapjanak?! Nos, én így vagyok Poznan-nal. Meg kéne cincálnom pár növényt, vagy meg kellene néznem a nagy, lengyel vízfejeket – Varsót és társait – hogy eldöntsem, szeretem-e vagy sem azt a kecskés várost…