Kiszabadult az almáriumból a békési tanítónő második világháborús levélregénye

A naplószerű bejegyzések el nem küldött levelek, amelyek egy bizonyos Imréhez szólnak, aki a szerző egyik legkedvesebb unokaöccse, s egyben Velkey Péternek, a zalaegerszegi polgármesteri hivatal osztályvezetőjének édesapja. Velkey Péter húsz éve kapta meg a kéziratot, s tudta, nem hagyhatja az almárium mélyén pihenni, hiszen jóval több ez, mint családi ereklye. A leveleket kötetté szerkesztette, ami nemrégiben meg is jelent a Pannon Tükör Könyvek sorozatban, a megyeszékhely önkormányzata, valamint Balaicz Zoltán polgármester személyes támogatásával. A könyv Végh Miklós igényes grafikai tervei alapján, Gura Béla méltó nyomdai megjelenítésében látott napvilágot.

Hegedűs Gitta 1944 őszén, 51 évesen a mezőberényi iskolában élte át a németek visszavonulását és az oroszok in­vázióját. A levélregény erről az időszakról kínál személyes, megrendítő érzelmekkel átszőtt képet. Nem véletlen a sorokban rejlő erő, a békési tanítónő, hivatalos nevén Hegedűs Margit (1893–1986) ugyanis értett a tollforgatáshoz, 1942-ben jelent meg Osztogatók című regénye, de emellett írt elbeszéléseket, színdarabot is. Kéziratban maradt fenn Csipkerózsika álma című írása, aminek készültéről a levelekben is rendszeresen tudósít.

Hegedűs Gitta a tanítással jegyezte el magát, de nővére, Mária családot alapított, s tíz gyermeknek adott életet. Köztük Imrének, a levelek címzettjének, aki a lelki rokonság s a katedrához való vonzódás okán lett kiválasztott. Velkey Imre ugyanis szintén tanár lett, később a ceglédi gimnáziumban nemzedékek sorát tanította magyarra és latinra. A levelek születésekor azonban még fiatalember, aki csak 1945 áprilisában – túl tífuszon és fogságon – hazatérve vehette kézbe a nagynénje által teleírt kockás füzetet, s ismerhette meg az oral history e speciális gyöngyszemét. Évtizedek múlva adta át fiának, Velkey Péternek, rábízva, tegyen vele belátása szerint.

A történelmi látlelet helyszíne Mezőberény, ez a békési kisváros, mely az idők során kétszer is elnéptelenedett, hol a tatár, hol a török mészárolta le, űzte el a lakosságot. A térség újjáélesztése során a magyarok mellé szlovákokat és németeket telepítettek be, így háromnyelvű, színes etnikum vert itt tanyát. Így érte őket a második világháború. Gitta történetét egy októberi szörnyű bombatámadás indította el, amit csak nagy szerencsével, a vízzel teli temetőárok szélén, takaró alá rejtőzve vé­szelt át. Ettől kezdve beszámolt minden fontosabb mozzanatról. Az oro­szok érkezéséről, a tankok, teherautók, szekerek, mongol lovasok szakadatlan áradásáról s a dúlásról, amit imádott iskolájában, otthonában és az egész faluban okoztak. Vittek mindent, lisztet, fát, ágyneműt, bort, bútort, az egész fosztogatás tékozló vadságát mégis egy jelentéktelen részletben mutatja meg legérzékletesebben Hegedűs Gitta: „A nagy vaslábos aljához kétujjnyira odaégetve a rántotta.”

Krónikásunk, aki közben a feldúlt iskolából egyik rokonához költözött, mégis képes volt empátiával szemlélni a történteket, mindenre nyitva volt a szeme. Feljegyezte azt is, hogy ötkilónyi, pengevékony, fele bőr, fele só szalonnát is képesek voltak az oroszok elküldeni Moszkvába. Mekkora lehet az éhínség ott, ahova ezt érdemes elcipelni? – tette fel a kérdést Hegedűs Gitta. S annak is hangot adott, hogy a hozzájuk beszállásolt csendes orosz főhadnagy kezében gyakran látott könyvet, s amikor zaklató kiskatona tört rájuk, a tiszt kiparancsolta a házból. Érdekfeszítők a kitelepítésekről szóló bejegyzések is. Míg 1944 nyarán a zsidókat zsúfolták marhavagonba a németek, nem kegyelmezve senkinek, 1945. január elején már a németeket szedte össze az új hatalom, s szállította Ukrajna zord telébe. Olyanokat is, akik sosem voltak németek, „akik szívük minden akaratával magyarok akartak lenni. (…) Ott vannak összezsúfolva a német iskolában, s már második éjszaka törik a karcsú, harmatos leánytesteket…” Egy német lánykának tót fiú a vőlegénye, önként megy vele.

A krónika naplószerűen friss, érződik, hogy a sorok mögött nincs megfontolt mérlegelés, finomítás, csak kiömlik egy-egy napról mindaz, ami akkor és ott elméjét, érzéseit, érzékeit uralta. Önnön vergődéséről tudósít, feltárulkozó esendőséggel, talán te­rápiás céllal is. Hiszen kizárólag e maga által megteremtett kapocs fűzte családja tagjaihoz, akikről sokáig semmi hírt nem kapott.

Mi lehet a tíz Velkey gyerekkel? Élnek, halnak? Hova vetette őket a háború pokla? Ez a kérdés szinte refrénként ismétlődik a levelekben.

Búvópatakként rendre felszínre tör Hegedűs Gitta tanítói hitvallása is. „Könnyű csupaszív tanítónak lenni ott, ahol egy sereg helyesen nevelt, jól öltözött kicsiny leány és fiú zsongja körül a mestert. (…) De ha a kartárs lát közöttük rútat, elhagyottat, kacag a gyerek tarka-barka rongyán, botránkozik a picinyke, pallérozatlan agyán (…), s nem gondolja egy pillanatra sem, hogy ezek megsegítésére, felemelésére küldte az Isten. (…) A gyermek ne legyen sze­gény, újtelepi, rongyos, bukdácsoló kis vakond, hanem selyemszőrű kis bariska arany­csengővel, monoklis pa­pával.”

A bejegyzések rendszeres sora 1945 tavaszán megszakad, még 1946 elején jegyez pár keserű gondolatot, aztán betelt az irka. De a szerkesztő előszavából kiderül, hogy csodával határos módon mind a tíz Velkey gyerek túlélte a vérzivatart, s a népes família mára száznál is több leszármazottat számlál. Hegedűs Gitta 93 évet élt, 1984-ben még a televízió pedagógus napi műsorában is mesélt a tíz Velkeyről, valamint azok harminchárom gyermekéről, akik közül számosan követték őt a katedrán.