A szomatodráma, a dúsan megrakott tálca – Beszélgetés dr. Buda László pszichiáterrel

A szervező, Dormánné Péter Márta, az Élhetőbb Zalaszent­ivánért Közhasznú Egyesület titkára tájékoztatott, harmadik éve zajlik az EFOP finanszírozása révén az az önismerettel, emberismerettel foglalkozó ismeretterjesztő sorozat, mely a családok számára kíván védőhálót nyújtani.

Freud óta tudjuk, az elfojtás mechanizmusával – azaz a személyiségünk számára nem tolerálható félelem, fájdalom kiszorításával tudatunkból – az adott esemény energetikája tovább működik, különféle testi-lelki tünetek formájában keres utat magának. Hogy test és lélek összefügg, ugyancsak közhelynek számít, de rátalálni az útra, mely ezeknek a tudattalanba került, megbetegítő lelki tartalmaknak a feldolgozásához segíthet, nem könnyű.

Dr. Buda László pszichiáter, pszichoterapeuta immár 15 éve keres új utakat, elégedetlen lévén a hagyományos orvoslás nyújtotta lehetőségekkel. Szomatodrámának nevezte el módszerét – vagy a módszer saját magát? –, azaz iskolateremtővé vált, és a legszélesebb rétegeket érintően törekszik ismertté tenni tapasztalatait. Nagyon egyszerűen összefoglalva azt ajánlja, hogy elegyedjünk beszédbe, kommunikációba testünkkel, ne követelőzzünk, becsüljük meg minden porcikánkat, hisz a test anélkül, hogy értenénk, tudnánk, folyamatosan teszi dolgát, a lehető legjobban.

Rendkívül világos, jól érthető és lebilincselő előadása után beszélgettünk vele.

– Nagy bátorság hagyományos orvostudományi képzés után más megközelítéseket keresni. Hogy reagált a szakma?

– Nem tapasztaltam negatívumot. Talán szerepe van ebben annak, hogy kellő időt töltöttem a klasszikus orvoslásnak megfelelő területen, hisz már tanszékvezető voltam egy egyetemen e tárgykörben, mikor más irányt adtam szakmai életemnek. Kitanultam, amit a szakma nyújtani tudott, ismerem a szakirodalmat, gyakoroltam is, amit tanultam, talán ez meggyőzte a kollégákat. Szeretem úgy megközelíteni a jelenségeket, ahogy számomra feltárulnak, abból szeretek következtetéseket levonni. Nem annak alapján szervezem szakmai létemet, hogy mit írnak mások.

– Egyszer csak mégis el kellett érkeznie annak a felismerésnek, hogy iskolateremtő szerepkörbe került.

– Ez nem egy pillanat, hanem az elmúlt 10-12 év eredménye, amíg tapasztalatokat gyűjtöttem, tanultam, gyakoroltam. Talán akkor tudatosult számomra ez élesen, amikor megjelent az a szó, hogy „szomatodráma” a tudatomban, és ezzel a módszer el is nyerte nevét. De ezután még sok teendő akadt, utánajárni, termőre fordítani az ötletet, leírni, gyakorolni, tanítani, ez jelentős munka. Látni, hogy emberek szeretik, átveszik, új világnézetet, koncepciót ad az emberekkel való foglalkozásnak, így már valóban iskolává vált. A szomatodrámán túl – ez ugye kis létszámú csoporttal zajló eljárás – most egy másik területtel foglalkozom, az ultrarövid terápiák kidolgozásával, amiről írni is fogok természetesen. Ez maximum 2 órás időtartamú, egyéni konzultáció a pácienssel, ami a pszichoterápiák időigényességének ismeretében kapja meg igazán jelentőségét, értékét. Úgy élem meg, hogy ezek a módszerek szinte adják magukat, s rajtam keresztül nyilvánulnak meg. Természetesen az már az egyénen múlik, hogy az így megszerzett élményekkel, felismerésekkel, tudással mit kezd. Ha krimihasonlattal élhetek, azt hiszem, akkor is érdemes foglalkozni a szekrényből kiesett hullákkal, elfojtásainkkal, ha a szemrevételezés után úgy gondoljuk, kerüljenek csak vissza azok a szekrénybe. Mert már pusztán a kényes témák megmozgatása is hasznunkra lehet, felszabadíthat kreatív irányba energiákat, a kellemetlen feszültségek féken tartása helyett.

– Könyvében jelez egy teológiai érdeklődési vonalat is kezdő orvostanhallgató korából, ma hogy áll ez a terület?

– Nem a teológiát, de az Istennel való párbeszéd lehetőségeit közel tartom magamhoz. Nyitottsággal figyelem, hogy a különféle vallások, szellemi áramlatok, hitrendszerek mit tudnak hozzátenni a terápiás módszereimhez. Fontos megtanulni belőlük, hogy hogyan zajlik a transzcendens dimenzió megközelítése, hogy jelenhetnek azok meg a lelki életben.

– Hosszú életút során egy probléma sincs, ami a szomatodrámával ne lenne feldolgozható?

– Ezt nem gondolom. Például nem alkalmas a szomatodráma – vagy más formát igényel – kisgyerekekkel való terápia során. Nem ajánlható, ha valaki nem akar részt venni az együttműködésben, azaz túlságosan nagy ellenállás van benne, nem igazán használható akkor sem, ha valakinek az érzelmi működését durván befolyásolja valamilyen pszichoaktív szer. De azt is hangsúlyozom, hogy a szomatodráma olyan, mint egy tálca, amin dúsan van kínálat, de hogy ki mit vesz el abból, az már egyéni. Van, akit nagyon megérint, és sok mindent el tud onnét venni, van, aki, bár látja a hatalmas lehetőségeket, alig él azokkal, mert úgy érzi, túlságosan hozzánőtt valami – munkahely, kapcsolat, működési mód –, amitől akadályozó mivoltuk ellenére sem akar megszabadulni. Van, aki nem akar a folyamat során meghalni kicsit s újraszülni önmagát. A válasz szinte mindig ott van kérdéseire a tálcán, de nem elég bátor élni azokkal. A módszer azok számára hasznos, mint bármi más eszköz vagy módszer, akik szakszerű irányítás mellett változtatni akarnak azzal, elkötelezetten tenni saját testi-lelki egészségükért.