Az – Második fejezet: a leeresztő piros lufi

Anyagilag minden idők legsikeresebb horrorja lett, s többnyire a nézők és a kritikusok is pozitív véleménnyel voltak róla. Nagy várakozás előzte meg a folytatást, de mint az elődnél, érdemes most is a helyén kezelni a filmet.

Huszonhét év telt el a Pennywise-zal (Bill Skarsgard) való találkozás óta, a vesztesek klubjának tagjai felnőttek, szétszéledtek. Most azonban úgy tűnik, a gyilkos bohóc visszatért, így hőseinknek is haza kell térniük Derry városába.

A cselekmény jól elhatárolható szegmensekre osztható. Az első harmadban összegyűlnek a vesztesek, akik a várost elhagyván maguk mögött hagyták a múltat. Emlékeik elől azonban nem futhatnak el, bármennyire is fáj az igazság. A félelmekkel, sérelmekkel való szembesülés ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy Pennywise-t legyőzzék. A második harmadban ezeket az emlékeket, lázálmokat látjuk megelevenedni, hogy aztán a fináléban érkezzen a nagy leszámolás. Az Az második része ennyire egyszerű. Olyan, mintha egy remake-et, újrafeldolgozást látnánk, ami görcsösen erőlködik azon, hogy felülmúlja az eredetit, mégis belebukik. Andy Muschietti műve beleesett a folytatások csapdájába. A mindenből többet elvet követte, ami papíron szép, de gyakorlatban nem garantálja a minőséget. Több a horror, több a poén, a cselekménynek még sincs kerete. A tét elveszik a tanulságosnak szánt monológok közt, s hiányzik a szív, ami az elődöt szerethetővé tette. Karaktereink nem változtak, mindenkiről annyi derült ki, mi lett a foglalkozása, de jellemváltozásnak, menjen bármilyen irányba, nyoma sincs. Igaz ez a címszereplőre is. Újfent ritkán látjuk és valahogy a nyáladzás, kimeresztett fogak és a fejrángás nem képes fenyegetővé tenni. Érdemes lett volna inkább jobban kitérni a múltjára, megismerni tüzetesebben az eredetét. Helyette a kínossá váló plátói szerelmi szálat erőltetik, de egyes múltbéli traumákon is többet időzünk a kelleténél. Apropó idő. Egy kommersz horror egyszerűen képtelen ütőképes lenni majd’ három órán keresztül. Hiába vannak hangulatos pillanatai, esetenként ijesztő elemei, sőt, a poénok is kiválóan működnek egy ideig, a 169 perc mégis több mint indokolatlan. Minden lépés kiszámíthatóvá válik, az események súlya elillan, és a hatásosnak szánt fináléra csak az egykedvűség marad. A színészek megtesznek minden tőlük telhetőt, James McAvoy, Jessica Chastain mindig jó, Bill Hader pedig egyértelműen a film legpozitívabb eleme.

Az Az – Második fejezet túl sokat akart, végül ezen hasalt el. Biztosan hatalmas siker lesz, illetve az egyszeri mozizó jól szórakozhat, mert a film a hibái ellenére sem rossz. Látványos, az atmoszféra képes megfogni, a könnyedebb, humorosabb gegek pedig jól megférnek a félelmetesnek szánt betétekkel. A gond csak az, hogy a végeredmény nem érik össze koherens egésszé, a cselekmény csapong és egy idő után érdektelenné válik. Muschietti mozija olyan lett, mint a címszereplője. Mások félelmeiből táplálkozva szép nagyra nő, de ha jobban megnézzük, nem is olyan ijesztő, csak egy ártalmatlan jelenség, ami többnek akart látszani.