A licsi lehet paradicsom, de még jobb, ha szilva

Azért a licsit (Litchi chinensis) választottam, mert a nyáron Mari barátnőm kertje újoncaként nagy boldogan bemutatta a virágzó növényt. Nem tagadom, csalódtam. Azt képzeltem, hogy a jópofa, apró, rücskös héjú kis gyümölcs szép nagy fán terem, a dicsekvés tárgya pedig egy rátarti tüskés szárú és levelű, krumplivirágú „gizgaznak” látszott. Marinak sem tetszett, mert alattomosan bele-beleszúrt, ha túl közel ment hozzá. Kiderült, jogos volt a berzenkedésem, mert igaz, hogy Mari növénye „licsi” volt, de nem szilva, hanem paradicsom, a papírja szerint „Litschi-Tomate, Solanum sisymbriifolium”, azaz zsomborlevelű csucsor, illetve ebszőlő vagy „tüskésparadicsom”, ami Dél-Amerikában egy pofátlan invazív gyom, nálunk viszont kissé meggyízű ehető terméséért beeresztik a kiskertekbe.

A fürtvirágzatból amúgy 2–3 centis gyümölcs fejlődik, s ha tűzpirossá érik, már könnyen leszedhető, de addig azt is tüskés gyümölcshéj védi. Összességében egy hálás növény, a nyár közepétől egészen a fagyokig ellátja a családot friss, vitamindús gyümölccsel. Bár évelő, s fagymentes helyen dézsában átteleltethető, a szúróssága miatt egynyáriként tartják.

Az igazi licsi, a Litchi chinensis, ismertebb néven licsiszilva valóban fán terem. A kínaiak nagy becsben tartják, szerintük a legfinomabb gyümölcs. Nem osztom ebbéli véleményüket, bár finom, egzotikus zamatú, de nem az a non plus ultra, nekem még a madárcseresznye is jobban ízlik. A belbecsére amúgy nem lehet panasz, hiszen gazdag C-vitaminban és nagy mennyiségű B-komplex vitamint tartalmaz, sok benne a réz, a foszfor. Számos betegség ellen felveszi a harcot, segíthet a bőrproblémákon, támogatja a szervezet megerősödését, anti­oxidáns és vírusellenes hatását a kínai és az indiai orvoslás évszázadok óta természetes medicinaként hasznosítja.

Szerencsére a 2–3 centi átmérőjű kis gyümölcsről könnyű lefejteni a kemény, de vékonyka héjat, alatta vár ránk a kocsonyásnak tűnő, fehér, vagy vöröses, édeskés-savanykás, kissé ragacsos gyümölcshús. Azt azért erősen zokon vettem, hogy a gyümölcshús 2–5 milliméter vékony, alatta hatalmas mag duzzog, mondhatjuk, a gyümölcs 50 százalékát az ehetetlen mag teszi ki. Mari barátnőmmel mindenesetre elhatároztuk, hogy azt sem hagyjuk veszni, elültetjük s majd mi nevelünk magunknak licsifát.

A kudarcról majd jól beszámolok. A szakemberek ugyanis nem sok jóval kecsegtetnek, s mert bár egy viszonylag igénytelen fáról van szó, a jég hátán nem él meg, hazánk klímája nem kedvező a számára. A teleltetéshez legalább plusz tíz fokra van szüksége. Persze megfelelő anyagi áldozatokkal meg lehetne oldani a problémát, mondjuk egy mobil üvegházzal. De még így is nagy türelem kell hozzá, mert legfeljebb 6–12 éves korában kóstolhatnánk meg a gyümölcsét. Amúgy az elegáns örökzöld fa dísznövényként is megállná a helyét, addig is míg terem, a leveléből teát és likőrt készíthetnénk – virágja, kérge, gyökérzete pedig a kínai természetgyógyászat egyik fontos alapanyaga.