„Azért még ne szimuláljon, mert a férje kint van Csehszlovákiában”

Az 1968 januárjában a csehszlovák kommunista párt vezetőjének választott Dubček reformjai prágai tavasz néven vonultak be a történelembe, és (moszkvai szemmel) lavinát indítottak el. A kialakult helyzetet jól szemlélteti a korabeli politikai vicc: „Kádár, Brezsnyev és Dubček kalapácsvetőversenyre jelentkeznek. Kádár 50 métert dob, Brezsnyev 70-et, míg Dubček 100-at. Mindketten megdicsérik, ő pedig így válaszol: – Hát ha még a sarlót is dobhattam volna!”

Brezsnyevék már márciustól fontolgatták a katonai közbelépés lehetőségét. A szocialista vezetők 1968. május 8-i moszkvai találkozóján a Varsói Szerződés országai (Románia kivételével) rábólintottak az intervencióra. A Szovjetuniónak a megszállás lehetőséget adott arra is, hogy katonai erőt helyezhessen el Csehszlovákiában.

A megszállás hatása Zala megyére

A csehszlovák megszállás katonai eseményeiről több tanulmány, monográfia született. Arról viszont keveset tudhatunk, hogy mi zajlott a háttérben: miről értesülhetett a magyar lakosság a szigorúan titkos katonai hadművelettel kapcsolatban, hogyan élték meg a kivezényelt katonák családjai azt a néhány hónapot, milyen volt a közhangulat szerte az országban. A kérdés már csak azért is érdekes, mert a magyar megszálló csapat „Zala” fedőnevű „hadgyakorlatára” jelentős részben megyénkből rendelték ki a katonákat. Az állományban lévőket és a tartalékosokat is berendelő gyakorlat teljes titoktartás közepette zajlott. A politikai főcsoportfőnökség irányelveinek megfelelően csak a tiszteknek vázolták „a nemzetközi és a csehszlovák politikai helyzetet” és a tervezett harci feladatot. A legénység azonban továbbra sem tudta, mi a hadművelet valódi célja. A katonai akció során az Észak-Magyarországon kialakított körletet „légmentesen” elszigetelték a külvilágtól. Senki nem hagyhatta el a területet, a cenzúrázott levelezést Zalaegerszeg közbeiktatásával végezték. A titoktartást maximálisan megkövetelték, ezért a küldemények sokat késtek. Nem volt ritka a két-három hetes csúszás sem, ami meglehetősen rossz hangulatot eredményezett mind az állomány, mind a családtagok körében. Különösen a tartalékosok és családtagjaik zúgolódtak. A bevonulás után két héttel még semmilyen információval nem rendelkeztek, a helyzet augusztus 12-ét követően javult, miután lehetőség nyílt arra, hogy egy szigorúan ellenőrzött közvetlen telefonvonalon magánbeszélgetéseket is lehessen folytatni. Természetesen szigorúan tilos volt bármit is közölni a valóságos helyzetről, tartózkodási helyről.

A megszállást követően Kádár János 1968. augusztus 23-án tájékoztatta az MSZMP Központi Bizottság és a Minisztertanács együttes zárt ülését a lezajlott eseményekről. A közvélemény már augusztus 21-én tudomást szerzett a hadgyakorlat céljáról, a rövid MTI-közlemény azonban csak a szokásos általánosságokat ismertette. Ebből a magyar állampolgárok annyit tudhattak meg, hogy a Magyar Népköztársaság kormánya más szövetséges államokkal együtt segítséget nyújtott (beleértve a fegyveres támogatást is) a testvéri csehszlovák népnek. Ezt azzal magyarázták, hogy Csehszlovákiában olyan súlyos helyzet alakult ki, amely megsemmisítéssel fenyegeti a szocialista vívmányokat, a szocialista világrendszer érdekeit, a testvéri országok biztonságát. A magyar lakosságot a későbbiekben sem kényeztette el a sajtó hiteles információkkal. Ugyan dolgozott kint öt újságíró, több rádiós és televíziós szakember, írtak is a magyar sajtóba, de tudósításaik hitelessége többször megkérdőjelezhető volt. A lakosság nagy része főként szóbeszédből és a tiltott SZER (Szabad Európa Rádió) adásaiból tájékozódott. Rövid idő alatt számos rémhír terjedt el: „véres harcok”, „a kórházak tele vannak sebesültekkel”, „Kádár János öngyilkos lett”.

Zala megye lakosságának álláspontjáról, véleményéről az MSZMP Zala Megyei Bizottságának iratai között található úgynevezett információs jelentésekből alkothatunk képet. A korszak hivatalos napilapja, a Zala (mint az MSZMP szócsöve) kizárólag a központi híreket továbbította a lakosság felé. Az állampolgárok tájékoztatása nagyon szűkszavú volt, ezért is találkozhatunk mindenféle rémhírekkel Zalában is: „Kifogásolják az emberek, hogy a sajtó, TV és Rádió késlekedve tájékoztat a cseh eseményekről. A felfokozott érdeklődéssel nem tartanak lépést a hírközlő szerveink. Ennek következtében egyrészt sokféle találgatás tapasztalható, másrészt a nyugati hírek útján igyekeznek az emberek tájékozódni” – olvashatjuk az MSZMP Zala Megyei Bizottságának jelentésében. A csehszlovák megszállással és a kialakult helyzettel már 1968 júliusától foglalkozott a helyi pártbizottság. Tapasztalataik szerint főként az értelmiségi réteg és a párttagok követték a csehszlovák történéseket, a parasztságot ebben az időben teljesen lekötötték a nyári mezőgazdasági munkák.

A megszállást követő napokban nyugtalanság volt megfigyelhető a megyében, váratlanul érte a lakosságot a katonai akció ténye. Külön kiemelték, hogy néhány helyen „felvásárlási láz” kezdődött, többen nagyobb tételben vásároltak lisztet, sót. A pártvezetés számára különösen az adott aggodalomra okot, hogy sokan az osztrák tévéből szerezték be az információkat, amelyben a prágai, pozsonyi és brnói tévé helyszíni közvetítéseit is továbbították. A pártbizottság szerint a nyugati (SZER, osztrák) rádiók hatására több provokatív megnyilvánulás is napvilágot látott: „több emberáldozata van az eseményeknek”, „Prágában a szövetséges csapatok bevonulását lövöldözések és ellenállás kísérte”.

A nyugtalanság főként a hadműveletben részt vevő katonák hozzátartozói körében volt tapasztalható. A további találgatások elkerülése végett Zalaegerszegen és Nagykanizsán már augusztus 23-án nemzetközi tájékoztatót tartottak a hivatásos tisztek hozzátartozóinak, melynek keretein belül ismertették a kialakult helyzetet, és felhívták a figyelmet a hozzátartozók helyes politikai magatartására.

A rémhírek terjesztése továbbra is izgalomban tartotta a lakosságot: még „4000 behívó van a postán”, a „tv-ben (osztrák) 52 halottat látott”, „miért kellett Csehszlovákiába nekünk bevonulni, hagytuk volna őket!”. Irreális találgatások sora hangzott el: „Egy héten belül itthon lesznek a katonák!”, „Évekig ott maradnak, sőt újabb alakulatok mennek ki!”.

A Magyar Néphadsereg részvétele a Csehszlovákia elleni agresszióban tovább rontotta a hadsereg, a katonai pálya amúgy sem magas megbecsülését. Főleg a 8. gépkocsizó lövészhadosztály helyőrségének otthont adó Zalaegerszegen adtak hangot ennek az emberek. Főként a tisztek és a tiszti családtagok érezték a feléjük áradó ellenszenvet. Zalaegerszegen például megjegyezték egy szabadságra ment tisztnek: „na, mikor jelentkezel a tanácsnál a vitézi telekért?”. Több helyen feljegyezték, hogy Zalaegerszegen és Nagykanizsán a tiszti lakótelepeken, az SZTK-ban hátrányosan megkülönböztették a katonák feleségeit, gyerekeit: „Azért még ne szimuláljon, mert a férje kint van Csehszlovákiában”. A kezdeti időben gondot okozott, hogy a kivezényelt tartalékos katonák fizetését időben megkapják a családtagok; előfordult, hogy amikor a feleség bement az üzembe a férje fizetéséért, a szemébe vágták: „kint lógnak, nem csinálnak semmit. Helyettük is nekünk kell dolgozni.” A téeszekben sem volt jobb a helyzet: „itt hagyták a termelőszövetkezetet a legnagyobb dologidőben, ezek után ne számítsanak a részesedésre”.

A hozzátartozóknak tehát nemcsak a katonák távollétével kellett megküzdeniük, hanem a társadalom részéről feléjük zúduló ellenszenvvel is. A gondjaikat többnyire megírták a Csehszlovákiában tartózkodó családtagjaiknak, ami aztán tovább rontotta a hadosztály hangulatát. A Honvédelmi Minisztérium sürgetésének következtében a megyei szervezetek kénytelenek voltak foglalkozni a felmerült kérdésekkel, bár a katonai okmányokból az is kiderül, bizony nem túl gyorsan rendezték a problémákat.

Érdekesség, hogy a hangulatjelentésekben két cinikus hangvételű vicc is feljegyzésre került: „Dubček elvtárs gépkocsin utazik. A gépkocsivezető megkérdezi: merre forduljunk, Dubček elvtárs? Dubček így válaszol: Indekszeljen balra és forduljon jobbra”, a másik: „Mi különbség van a norvég és a csehszlovák párt között? Válasz: semmi, mert mindkettő Oszlóban van”.

A hadművelet során komoly fegyveres összetűzésre nem került sor. A lakosság passzív ellenállása szeptember elejéig eltartott, ami főleg kisebb tüntetéseket, rövidebb sztrájkokat, harangozást, dudálást és különböző falfestéseket jelentett. A helyiek – főleg ahol nyelvi nehézség sem akadt – idővel barátkozni kezdtek a honvédekkel, először persze a gyerekek, majd a fiatalabb nők „enyhültek meg”.

Végül a magyar alakulatok október 20. és 25. között, az utolsó tisztek pedig 31-én tértek haza, ezután megindult a többgyerekesek és a tartalékosok leszerelése is. Az intervenció során egy katona balesetben, egy tiszt szívrohamban, egy honvéd fegyvertisztítás közben halt meg, egy fő pedig – hivatalosan szerelmi bánatból – öngyilkos lett. Október 16-án Prágában aláírták azt az egyezményt, amelynek értelmében Csehszlovákiában is megjelentek az „ideiglenesen ott állomásozó” szovjet csapatok. A hadművelet pozitív hozadéka feltétlenül az volt, hogy bebizonyosodott, a magyar haderő is képes gyorsan (igaz, csak kis kötelékekkel és rövid távolságokon) működni és reagálni a kialakult helyzetre.