Piros ribizli, a fogyókúrázók vitaminbombája

Ha egyik évben valamilyen gyümölcsből, zöldségből kevés terem, egy másikkal pótolja. Az idén például a várható gyopár almatermésre tekintettel csurig megtöltötte a piros ribizli, anyakönyvi nevén a Ribes rubrum bokrait. Bogyósunk nem tartozik a legkedveltebb gyümölcsök közé – sokak szerint túl savanyú, a kicsi szemek nagy részét a magok teszik ki, macerás a szedése, a leszemezgetése – nálunk viszont a család liblingje, egy-másfél hónapig rá lehet járni a bokrokra, és pillanatok alatt feltölteni a szervezetünket friss vitaminbombával, belőle készül a kedvenc szörpünk, zselénk, a dzsemünk – ezek többsége nyersen is elkészíthető, így C-vitamin-tartalmát jórészt megtartja.

Na és, ha savanykás! Nem csoda, hiszen nemcsak C-vitaminban gazdag, de bővelkedik citrom-, alma-, borostyánkő-, ecet- és oxálsavban is. Rosttartalma ugyancsak magas, ami nagyobbrészt oldhatatlan pektinből áll, ami kellő menynyiségű folyadékkal kísérve segíti az emésztőrendszerünkből kiseprűzni a bennrekedt salakanyagot. A fogyókúrázók gyümölcseként is emlegetik, a fitneszguruk napi háromszor egy-egy maroknyit javasolnak behabzsolni belőle – 100 gramm csak 29 kalóriát tartalmaz –, feltéve persze, hogy nem tejszínhabban édesítjük. Az antioxidáns hatású C-vitamin mellett befogadta bogyójába az egész B-vitamincsaládot, de nem szűkölködik az E-vitaminokban és a karotinokban sem. Ásványi anyagai közül a káliumot fontos kiemelni, ugyanis a szervezet vízháztartás-egyensúlyát segíti megtartani, de nem hiányzik belőle a nátrium, a kalcium, a foszfor, a magnézium és a vas sem. Sajnos nem tartozik a jól tárolható gyümölcsök közé, jobb, ha mielőbb feldolgozzuk – ebben számos bevált recept segít bennünket. Feldolgozás előtt mindig fürtöstül mossuk meg, s utána szedjük le a bogyókat a szárról.

A ribizlizselé az egyik legkeresettebb gyümölcskészítmény, előállítani nem éppen pikk-pakk munka, de megéri, mert a végtermék sokféleképpen felhasználható. A leszemezett ribizlit kevés vízzel addig főzzük, amíg a szemek össze nem esnek. Egy edényre a gyümölcs magjánál apróbb lyukú szűrőt teszünk, beleöntjük a ribizlipépet, és hagyjuk, hogy a leve lecsurogjon. Ha áttetsző zselét akarunk, akkor legyünk türelemmel és várjuk meg, amíg magától lecsepeg, a dzsemes változathoz nagyobb lyukú szűrőn átpasszírozhatjuk, vigyázva, hogy a magok ne kerüljenek át. Mérjük meg a levet, és literenként adjunk hozzá 80 deka kristálycukrot, majd főzzük legalább 15 percig. A még folyós zseléből próbaként csöppentsünk egy keveset egy kistányérra, ha kihűlve megdermed, abbahagyhatjuk a főzést. Kisebb befőttesüvegekbe merjük, a tetejére tegyünk egy késhegynyi tartósítószert, csavarjuk rá a tetejét, majd az üveget 5-10 percre állítsuk fejre. Tegyük száraz dunsztba – takarók között vagy bebugyolálva hagyjuk fokozatosan kihűlni. Ha gyorsan elfogy, és megbontás után hűtőszekrényben tartjuk, elhagyható a tartósítószer. Az ízesítési lehetőségek közül nekem a gyömbéres és a narancsos szimpatikus – mindkettőnek a kifacsart levét adom a már átpasszírozott ribizliléhez. Nagyon finom a ribizlilekvár málnával vagy cseresznyével vegyesen – ez utóbbi kedvelői direkt erre a célra lefagyasztják a korábban érő gyümölcsöt. Persze a ribizlit is lefagyaszthatjuk, hogy majd később körtével, szőlővel vagy szilvával vegyesen főzzünk belőle dzsemet. Amit viszont biztosan nem készítek el, az a francia nagymamák házi lekvárja; egy ferdén vágott lúdtollal szedik ki minden egyes ribizliszemből a magot, hogy még az íze se főjön bele a zselébe.

A ribizli nem tartozik a „potyogós” gyümölcsök közé, így éretten is a bokron hagyhatjuk, és sokáig frissen csemegézhetünk belőle.