Egyre inkább kultúrterületeken költenek a gerlepárok és a rigók

Allegretto tempóban kissé élénken szól a Nyári kánon; gyorsacskán, de még nem gyorsan, friss ütemben; ám a mérsékelt lassúságtól gyorsabban. A zenemű illik a mostanság gyakran feltűnő két madárhoz, a gerléhez és a rigóhoz, amelyek lassan városlakók lesznek. Egyre inkább kultúrterületeken költenek, ritkábban húzódnak erdőszélekre, bokrok mélyére. Urbanizálódnak. Kedvencem a balkáni gerle – népies nevén gilice, vadgerle, görlice, gilimadár –, amely napi rendszerességgel teszi tiszteletét kertemben. Kettesével (párban) keresik föl az itatót, ha a rigók történetesen nem fürödték ki az edény tartalmát.

A gerle – nagy sajnálatomra – nem védett, szemben a fekete rigóval, amelynek eszmei értéke 25 ezer forint, igaz, sok bosszúságot okoz az embernek. A gerlét is hasznosnak tartják, ám vadászható, augusztus közepétől kapható puskavégre. Persze, lövő legyen a talpán, aki eltalálja a gyors röptű madarat. A gerle laza fészket épít fára, épületre és bármely alkalmas helyre. Előfordult, hogy belvárosi emeletes ház balkonján költötte ki és nevelte fel fiókáit, de olyanról is hallani, hogy zárt udvarban alumíniumdrótból és kevés gallyból készített fészket. Szólásmondások sora kötődik hozzá, ezek szelídségéhez, tisztaságához, hűségéhez kapcsolódnak. Szó, ami szó: a szű­ziesség, egyszerűség, házastársi hűség, összetartás, monogámia, béke és az egyszerűség mintaképe. Félénk, óvatos, kitér az ember elől.

Míg a rigó szüntelenül, csapatostul szökell a kerti gyepen, a gerle nem ilyen tolakodó, ám napi rendszerességgel jelenik meg a kerti csapnál, ahol a zöldségek öntözésére szánt vizet tárolom edényekben. Illemtudóan, már-már félve közelít az itatóhoz, egy-két korty után tovarepül.

Nem csoda, hogy e madár, a nyaka hátulján húzódó fekete csíkkal olyan nagyokat is megigézett, mint Shakespeare, amiről a Főnix és a gerle című allegorikus (talányos) poémája tanúskodik. A szárnyaló elme, Leonardo da Vinci is szerette. Olyannyira, hogy a repülés titkát általa akarta megfejteni. Megragadta, ahogy suhogó szárnycsapások közepette rövid siklás után landol.

A gerlepár inspirációként szolgál a művészetekben és az irodalomban, gyakori témája a bibliai történeteknek. Ő a görög istennők, Démétér és Aphrodité szent madara, előbukkan a római mitológiában. Ahogy az ősi magyar népdalban is: „Rég megmondtam bús gerlice, / Ne rakj fészket út széjire, / Mer az úton sokan járnak, / a fészkedből kihajhásznak, / Rakjál fészket a sűrűbe, / bánatfának tetejébe, csuhajja.” Svédországban a nemzet madara.

De maradjunk még az ornitológiai tényeknél. Ami a legfigyelemreméltóbb: párját egy egész életre választja, végig kitart mellette, nem csalja meg. Monogám lény, párban él. Amikor a másik kimúlik, az életben maradt hosszú ideig siratja, jellegzetes hangján keresi, hívogatja. Hangja szinkópaszerű, kellemesen vibráló: „Gugu-gu, gugu-gu, gugu-gu, gugu-gu, gugu-gu, gu.” Ebből ered a horvát neve, a hangutánzó főnév: a gugutka. A szerelmes emberpárról mondják: összebújnak, egyetértenek, mint két gerle, úgy becézgetik egymást. Az odaadó nő halkan hízelegve, duruzsolva, turbékolva beszél kedveséhez.

A fekete rigó a ­verébalakúak rendjébe tartozik, szép énekével ő is kellemes hangulatot teremt. A fekete tollazatú madár mindenevő, rovarokat, gilisztákat, bogyókat és gyümölcsöket fogyaszt, de nem veti meg a maradék macskatápot sem. Ha veszélyben van, mondjuk cica sétál el a fészke alatt, védelmezi fiókáit, territóriumát, hevesen tiltakozva a magasból ellenáll a betolakodóknak.

A hím dala változatos, kissé hajlított trillázás, melyet fák tetején, tetők ormain, vagy magasabban fekvő pontokon állva ad elő.

Kellemes éneke már hajnali ötkor beszűrődik a hálószoba nyitott ablakán. Hívójelei közül ismert a „szííí”, a „púk-púk-púk„ és a „szik-szik”, amit figyelmeztetésnek szán a töb­bieknek, hogy elzavarja őket.

Merészségére vall, hogy olykor a nyitott teraszon is átrepül, súrolva az ember kobakját. Kár, hogy dézsmálja a gyümölcsöket, ami különösen bosszantó ezen a nyáron, amikor mindenből kevesebb termett. Kettesével, hármasával érkezve még a ribiszkebokrot is lecsupaszították, amire eddig nem volt példa. A mostanában érő tüskés körtét és a nyári almát sem vetik meg, csőrükkel belecsípnek a fán, hogy aztán lent folytassák a lakmározást. A sokéves tapasztalat szerint a rövidesen érő szőlőt veszik majd célba, úgyhogy időszerű azt madárhálóval körbevenni. Bántani nem szabad. Másként viszont nem lehet távol tartani az édes szemektől.