Ásványok: emberi szem még nem látta

Az „Ami a hegyek gyomrában rejtőzik” című kiállítás a szegedi Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből szemezget. Az ásványokat, akárcsak az állatokat vagy növényeket, fajokba sorolják a szakemberek. Ám míg az állatvilágban adott faj egyedei külsőre számos hasonlóságot mutatnak, addig az ásványoknál ez nem törvényszerű. Minden egyes ásvány egyedi, hiszen tükrözi a képződés körülményeinek fizikai, kémiai paramétereit.

– És a fentieket még meg kell szorozni a szerencsével, hiszen az ásványok esztétikai megjelenésébe ez is beleszól... – halljuk Bodorkós Zsolttól, a Magyar Olajipari Múzeum geográfusától.

Az elmúlt 20 évben Magyarország területén sorra zártak be a bányák, amelyek az ásványok elsődleges lelőhelyei, így a gyűjtők számára igencsak apadóban a forrás. Pedig aki komolyan foglalkozik ásványok gyűjtésével, általában rabjává válik e szenvedélynek. Nem is csoda, ha belegondolunk, micsoda élmény lehet, hogy a meglelt kincset ő pillanthatja meg először a világon. A bánya mélyén rejtőző ásványt emberi szem még nem láthatta, kéz nem érinthette. Azért ennek megvan a maga romantikája... A régészek élménye sem fogható ehhez, hiszen az ásatások leleteit egykor, ha esetleg több ezer éve is, de emberek használták.

A gyűjtők sok mindenre specializálódnak, akadnak, akik a méret a lényeg elvet az origó irányába teljesítik ki. Ők a mikroásványokat kedvelik. A műfaj varázsát az adja, hogy a kőzet apró üregeiben, ami már csak mikroszkóppal vizsgálható, a hibátlan apró ásványok által ugyanaz az esztétikai élmény tárul fel, mint a méretesebb daraboknál. Az amerikai, európai magángyűjtők, múzeumok persze hatalmas példányokat is magukénak tudhatnak.

– Magyarország száz évvel ezelőtt élen járt a monumentális ásványok gyűjtésében – folytatja Bodorkós Zsolt. – Krenner József, a nemzeti múzeum ásványtárának vezetője világszínvonalú gyűjteményt hozott létre – Semsey Andor mecénás segítségével – , ami sajnálatos módon 1956-ban, egy harckocsi támadás következtében megsemmisült... 

A most bemutatott ásványok nagy részben ércbányákból származnak, az ismert, mintegy 4500 ásványfaj kis szeletét reprezentálva. Így is alkalmas azonban a kollekció a szinte végtelen változatosság érzékeltetésére. Az egyik vitrin jó példa arra, hogy a gipsz mennyire eltérő formákat ölthet. Egymás mellett láthatjuk a Marokkóból származó sivatagi rózsát és a kapnikbányai gipszkristályokat, teljesen eltérő alakzatban. Hogy miért? Mert a létrejöttüket elôidézô fizikai és kémiai törvényszerûségek állandóak ugyan, ám az egyéb feltételek apró módosulása már egészen másféle esztétikát eredményezhet.

A tárlat legkülönlegesebb darabja a madagaszkári labradorit, amely méreténél és fénytörő hatásánál fogva talán a legszebb darab, ami az országban fellelhető.

– Még a Természettudományi Múzeumban sem található ehhez fogható – tudjuk meg Varga Andrástól, a szegedi Móra Ferenc Múzeum ásványtárának vezetőjétől. A nevezetes labradorit ránézésre úgy fest, mintha eozin mázas Zsolnay- porcelán volna...

– Mert irizál, gyöngyházszerű, fémes fénnyel csillog – fejti ki Varga András. – A belső kristályszerkezetéből fakad e képessége. A behatoló fény különböző módon törik meg a kristálylapokon, polarizálódik. A napfényt felbontja, bizonyos színeket elnyel, másokat visszaver. Döntően a kék és a zöld árnyalatok látszanak, akár egy szelektív prizma...

A szegedi gyűjtemény magva a 19. század végén állt össze. László Vilmos színi igazgató alapozta meg, aki gyakorta turnézott Erdélyben a társulattal, s ily alkalmakkor ásványgyűjtő szenvedélyének is hódolt. A második világháború a szegedi gyűjteményben is hatalmas károkat okozott, ám az utóbbi negyedszázad újabb lendületet hozott, s mára a 10 ezret is meghaladja a kollekció. A tárlat két éve Nagykanizsán mutatkozott be, Zalaegerszegen mújus 27-ig várja a látogatókat. Ezt követően Keszthelyre, majd Kehidára vándorol, egészen novemberig Zalában marad a kollekció.