A magyar élet ára a szovjet halála - megsárgult lapok emléke

Amikor a testvérpár megkapta a SAS-behívót, még nem tudták, csak sejtették, hogy a magyar történelem legvéresebb poklába vezet útjuk, ahol a 2. magyar hadsereg, körülbelül 200 ezer katona lett az enyészeté. A 23 éves Ferencet Nagykanizsára, a Magyar Királyi 9. Honvéd Tüzér Tábori Pótosztály-parancsnokság 92-es ütegébe, a 37 esztendős Jánost pedig Szombathelyre, egy egészségügyi alakulatba vezényelték.

1942. áprilisában indultak a frontra, ahonnét rendszeresen küldték haza levelezőlapjaikat a családnak. Sajnos, ezekből mára csak körülbelül 100 maradt meg épségben, ugyanis a család csesztregi házát 1945-ben találat érte, s az emlékek nagy része megsemmisült. Ami nem, azt a Nagykanizsán élő öcs, Kardos Pál őrzi. A 84 esztendős, életét a közigazgatásban eltöltő öregúr valamennyi dokumentumot időrendbe rendezte, sőt, a könnyebb követhetőség érdekében még kivonatot is készített tartalmukból. A levelezőlapok gyöngybetűkkel írott sorai olvastán még ma is elérzékenyül Pali bácsi, s könnyek közt emlékszik Ferenc bátyjára, akit soha nem láttak viszont, mert odaveszett a doni pokolban.

 - Zöld és sárga lapokon írtak, előbbi volt a tábori posta, utóbbi pedig a hagyományos - mutatott egy vaskos köteget. - Sajnos, a kinti viszonyokról sok mindent nem tudhattunk meg, mert az összes Magyarországra küldött levelet cenzúrázták, s csak azt továbbították, ami nem tartalmazott a hadművelettel kapcsolatos információkat. A zsidók még rosszabb helyzetben voltak, ők ugyanis a címzésen kívül semmi mást nem írhattak. A nekik szánt levelezőlapok hátoldalán több nyelven az szerepelt, hogy Ezen a lapon mást nem lehet közölni. És biztos, ami biztos, úgy, hogy tényleg ne férjen el mellette egyetlen betű sem - magyarázta. Bezzeg, a propagandának mindig jutott hely: A magyar élet ára a szovjet halála - olvasható egyiken.

A frontról meglehetősen rapszodikusan érkeztek a küldemények, volt, hogy egész hónapban egyetlen levél jött csak, máskor meg egyszerre 20. Ha üzenni, vagy küldeni akartak valamit otthon maradt szeretteiknek, a magyar honvédok gyakran éltek a hazatérő katonatársak segítségével. Pali bácsi fiatalabb bátyja, Ferenc például egy hazatérő, a fején sérült borsfai sorstárssal juttatta haza azt a dicsérő oklevelet, melyet 1942. október 8-án kapott egy bizonyos vitéz Dömötör altábornagytól, még hozzá az orosz harctéren az ellenség előtt tanúsított vitéz és bátor magatartásáért.
- Amennyire lehetett, egymással is tartották a kapcsolatot. Ha valamiért, például a hadműveletek miatt nem tudtak levelet váltani, akkor hazaírtak nekünk, hogy tudjuk-e, mi van a bátyámmal, öcsémmel - mesélte Pali bácsi, aki azt is jelezte: Ferenc leginkább nővérükkel, a Budapesten élő Ilonkával levelezett. - A küldeményeket aztán ő továbbította Csesztregre. Amikor tudtak egymásról, mindig megírták, hogy éppen mekkora a távolság köztük, most 100 kilométer, most 50, ám odakint sajnos, soha nem találkozhattak. S arról sem kaptak tájékoztatást, hogy mi történik a többi katonai egységgel, ezért gyakran kérték tőlünk, hogy küldjünk folyóiratokat. A Magyar Futárt kedvelték a leginkább, mert abban mindig lehozták képpel együtt az elesettek listáját.

Ferenctől 1943. január 2-án érkezett az utolsó levél.

"Ez ideig jól vagyunk, az ünnepeket ahogy lehetett, megtartottuk, szilveszterkor kaptunk fejenként egy üveg pezsgőt, 2-3 deciliter pálinkát, reggel felé már egészen belejöttünk, csak elfogyott minden. Sajnos, most nem mehetek szabadságra."

Fiatalabb bátyja beszámolt életkörülményeikről is, ezt még úgy látszik, elbírta a cenzúra. Azt írta: nem szállásolnak be az egyik faluba, mert ott rettenetes körülmények uralkodnak. A szegény nép együtt fekszik a jószággal, s nagyon sok a tetű. Ezért inkább a település melletti kis erdőszélbe vették be magukat.

János utolsó levelét 1943. január 13-án adta fel  előtte nap kezdődött a nagy doni offenzíva.
"Csak pár sort írok, mert jön a posta, jól vagyok."

Pali bácsi utólag megtudta, akkor már minden katona tisztában volt vele, mi fog következni, s mire számíthatnak, ám leírni senki nem merte, a korábban már említett szigorú biztonsági intézkedések miatt. Január 13-tól március 10.-ig egyetlen levelet sem kaptak tőle  minden bizonnyal lekötötték a hadszíntéri események, a túlélésért folytatott küzdelem. Persze, ő másként indokolta a hallgatást.

"Azért nem tudok írni, mert nagy hó van, az utak járhatatlanok, a posta nem közlekedik, jól vagyok." -  szólt a hosszú kihagyást követő első híradás. Ezt követően ismét csönd.

- Már azt hittük, hogy elesett - emlékezett vissza Kardos Pál. - Hiába vártuk a tábori levelet, csak nem jött. Mondanom se kell, borzasztó volt ez a helyzet, hiszen akkorra már értesültünk Ferenc haláláról. Iszonyattal gondoltunk arra, hogy mindkét testvér ott maradt a csatatéren. Szerencsére azonban, április 15-én megjött a várva várt levél, amit Debrecenből, a hadikórházból küldött, ahol súlyos hastífusszal kezelték.

"Hála Istennek, már jól vagyok, most az a legfontosabb elfoglaltságom, hogy járni tanuljak. Már egészen jól megy, olyan kecses mozdulatokat végzek, ha látnátok, nevetnétek rajtam. Ha a lapomat megkapod, azonnal írj, talán még itt érsz. Úgy volt, hogy csak 10 napig maradok, de több lesz. Ma gyönyörű idő van, süt a nap." -  írta.

János a hazatérése után sokat beszélt testvéreinek a Donnál átélt szörnyűségekről. Szülei előtt azonban inkább a hallgatást választotta, máig sem tudni miért. Pali bácsi szerint mindazt, amit Jánostól hallott, leginkább Bárány Tamás Apátlan nemzedék című regényének sorai adják vissza: "Tankok, tankok, tankok. Vergődés, rohanás, kúszás, rohanás, támolygás, összeszorított fogak, ökölbe szorított kéz. A másik vágódik. Mi van? Engedj, nem bírom... Muszáj, gyerünk, felugrás, rohanás, még, még..."

János mesélt arról is, hogy a megvadult tisztek felsőbb parancsra hivatkozva, a német csendőrség asszisztálásával tizedelték a legénységet.

Ferenc haláláról két szemtanútól is értesült a család. Azok elmesélték: már visszavonulóban voltak, amikor a fején sérült fiatalabb báty Obojanban betért egy német kötözőhelyre, hogy lecseréljék átvérzett kötését. Amikor kilépett, egy orosz akna a közvetlen közelében csapódott be, s darabokra szaggatta.

Érdekes, frontra vonulása előtt Ferenc valamiért rendkívül fontosnak érezte, hogy készüljön róla fénykép, amit a családjának adhat. Ezt írta a nagykanizsai laktanyából: "Tegnap voltam kint a fényképésznél, csináltattam képet, hogy sikerült-e azt még nem tudom. De mihelyst kész lesz, rögtön küldöm. Én nem is tudom, azelőtt eszembe sem jutott, hogy fényképet csináltassak magamról, most pedig alig várom, hogy elkészüljön... Szorongó érzés vett rajtam erőt, mintha többé nem találkozhatnánk..."