Micsoda teljesítmény! Hetven nap alatt 5200 kilométer biciklizett a zalai diák Dél-Amerikában

Farkas Zsuzsa tavasszal érettségizett Zalaegerszegen. A következő hétfőn pedig repülőre szállt egyetemista barátjával, a veszprémi illetőségű Maleczki Alfréddal, és meg sem álltak Kolumbia fővárosáig. Itt kezdődött 70 napos dél-amerikai biciklitúrájuk, át Ecuadoron, Perun, Bolívián, Chilén, Argentínán, Uruguayon és Paraguayon, egészen a brazil fővárosig, Sao Paulóig, ahol a hazafele induló repülőre szálltak.

Míg mi itthon, a magyar nyárban aszalódtunk, 5200 kilométert tettek meg kerékpáron, s még közel hatezret buszon a déli télben. (Ez külsőségeiben egyébként nem azonos azzal, amit mi értünk az évszak alatt: izzadni és fázni is volt alkalmuk bőven.) 

Az ottani idegenforgalmi idényen kívül, annak központjait (persze nem a nevezetességeket, hanem a csilli-villi szállodákat értve ez alatt) leginkább kerülve, útszéli motelekben megszállva, sátorozva, házakhoz bekérezdekve vándoroltak. Fejenként mintegy 20 kiló csomagot vittek, azt ették és itták, amit a helyiek, ettől kaptak néha hasmenést, Zsuzsának több napszúrást is ki kellett hevernie, voltak kétségbeesve, féltek is - de élményeik ezzel együtt a felejthetetlen kategória legfelső polcára sorolhatók.

- Én találtam ki - mondta a Miért éppen Dél-Amerika? kérdésre Alfréd. - Tavaly az USA-ban dolgoztam, s akkor már tettem egy sokkal rövidebb gyalogos kört délen. Nagyon érdekel a térség, megismerni pedig csak így lehet idegen helyeket. Egy nyaralás, vagy akár egy buszos turistaút nem alkalmas a célra.

- Az én álmaim úti céljai közt is ott volt Dél-Amerika - folytatta Zsuzsa. - Különösebb tréning nélkül vágtunk neki: persze, biciklizgettem előtte is, de az érettségi miatt edzeni nem volt idő. Mint, ahogy Frédi is vizsgaidőszak után, szinte az iskolapadból startolt. Igaz, ő néhai középtávfutóként sokkal jobb fizikai alapokkal rendelkezik.

Az első nehézséget ezzel együtt nem a biciklizés, hanem épp a nem biciklizés jelentette: Bogotában három napig dekkoltak, mire elkeveredett kerékpárjaik utolérték őket.  Aztán következtek az igazi fizikai próbák, Zsuzsa például az első estére meg is kapta első napszúrását.

- Még kétszer estem át hasonlón az út során, de volt beteg Frédi is: hat napig lázas volt, akkor is állni kényszerültünk - tudatta Zsuzsa, hogy azért a sportoló múlt sem old meg mindent egy ekkora vállalkozás esetében. - Ezek a késedelmek, illetve az én fáradtságom okozta, hogy az utolsó hetekben már többet ültünk buszon, mint biciklin. Az idő szorított, el kellett érnünk Brazíliában a repülőt.

Ugyanakkor a készületlenség vádja nem érhette a két fiatalt, sok mindennel számot vetettek. Olyan biztosítást kötöttek például, amely emberrablás esetén állta volna a váltságdíjat. Látatlanban egyébként e tekintetben Kolumbiától tartottak leginkább, de kiderült: ez csak egy krimikben gyökerező, téves előítélet.

- Az összes útba kerített ország közül épp Kolumbiában éreztük magunkat a legnagyobb biztonságban - mondott Alfréd egy olyat, amiért az ottani utazásszervezők nyilván sírva borulnának a nyakába. - Az emberek nyitottak, kedvesek, barátságosak, befogadók, segítőkészek - drogbárókat és maffiózókat pedig nem láttunk egyáltalán. 

Persze annak is megvan az oka, hogy így viszonyulnak az idegenhez: épp az ország borzasztó rossz híre miatt alig van náluk turista, azt a keveset igyekeznek megbecsülni. Illetve náluk nincs meg a lenyúlás feltételes reflexe: ha meglátnak egy idegent, nem akarják mindjárt például méregdrága szállással elszedni a pénzét. Őszinte érdeklődéssel fordultak felénk is.

Szállás-ügyben - bár nem Kolumbiában - voltak azért kalandok. Ecuadorban keveredtek el késő este egy helyre: a ház és a személyzet sem volt bizalomgerjesztő, s a recepciós ráadásul olyan szobába vezette őket, melynek ajtaja belülről nem volt nyitható. Ezt rájuk csapta, s attól fogva egy kis, elhúzhatós ablakon át kommunikált velük.

- Barátságos volt és nem mondta, hogy túszok lennénk, de azért nagyon megijedtünk - emlékezett a biztonságos távolból már mosolyogva Zsuzsa. - Különösen, mert a bejelentkezés után az első dolga az volt, hogy bezárta egy sufniba a bicikliket. Azzal a szöveggel lógtunk meg, hogy csak a városba megyünk vacsorázni, de sokáig még csak nem is lassítottunk... Azt az éjszakát egy benzinkúton töltöttük, a földön fekve.

A hegyek között egyszer el is szakadtak egymástól. Zsuzsa nem bírta a biciklizést (több kilométer szintkülönbséget küzdöttek le, akkor épp hóban) és buszra szállt. A GPS-ük a csúcs túloldalán települést jelzett, s annak étterméhez beszélték meg a találkát. Ám település nem volt, illetve Alfréd sem érkezett órákon át. Egy leintett autós szerzett rendőrt, és segítségével találtak újra egymásra.



- Jeladós GPS-t vittünk, az itthoniak így folyamatosan követheték, merre járunk - mesélte Alfréd. - Telefonon, illetve interneten is tartottuk a kapcsolatot: arrafele rengeteg a telefonfülke és a közösségi net-hozzáférés, az embereknek ugyanis nem nagyon van saját telefonja, számítógépe. És az árak is alacsonyak: percenként 30-40 forintért tudtunk beszélni a családokkal.

Farkas Zsuzsa azt mondja, a tíz hét legfőbb tanulságaként számára új értelmet nyertek a nyomor és a kilátástalanság kifejezések.

- Idehaza sem láttam még mindent, de biztos vagyok benne, hogy nem sokan élnek olyan szegénységben, mint a dél-amerikai átlag - fogalmazott. - Ugyanakkor őket ez nem nyomasztja annyira: nem rohannak, nem idegeskednek, boldogan sziesztáznak. Volt, hogy mi majd szétpukkadtunk a méregtől, mert tizenkét órát kellett elvesztegetnünk egy lezárt hegyi úton a zsúfolt buszban. A sehová nem siető helyiek viszont nagyon nem értették, minek kérdezgetjük folyton az indulást.

Alfréd főleg türelmet és alkalmazkodást tanult.

- Azelőtt mindig egyedül a magam tempójában bicikliztem - mesélte. - Biztos, hogy legközelebb már könnyebben megtaláljuk a közös nevezőt.

- Azzal értem haza, hogy a biciklit nem akarom látni soha többet az életben - nevetett Zsuzsanna. - Ám már a következő hét végén 80 kilométeres túrára vittem a családot. És már tervezzük a következő közös nyári túrát - akár újra Dél-Amerikába. Mert még mindig van mit megismerni...