Utolsó verseivel együtt temették tömegsírba a száz éve született költőt

Bár a Radnótit választotta, minden tiltakozása ellenére Radnóczi néven anyakönyvezték, ám mindenhol a Radnóti nevet használta: a lakásának ajtaján a kiírástól verseinek aláírásáig.

"Csak 35 évet élt. Kevés öröm, sok fájdalom jutott neki az élete folyamán. 1909. május 5-én, a születésnapján mindig mély fájdalom járta át, hisz anyját és az ikertestvérét vitte magával a halál e napon. Csak ő került ki "győztesen" ebből az általa soha fel nem dolgozható eseményből." - írja  olvasónk,  Molnár Gyuláné a költőről, aki - sok  kortársához hasonlóan - "zsidósága áldozata lett."

Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is...  - írja egy helyütt. A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem....

 Zsidó származása miatt 1940. szeptember 5. és december 18. között munkaszolgálatos volt Szamosveresmarton. 1942. július 1-jétől Margittán, Királyhágón, Élesden, majd a hatvani cukorgyárban, végül a fővárosban szolgált.

Noha többen, Lengyel Balázs költő, Aczél György szereztek neki papírokat, de búvóhelyet senki sem ajánlott, 1944. május 20-án bevonult a harmadik munkaszolgálatra.

A szerbiai Bor közelében felállított táborba, Lager Heidenauba hurcolták; rézbányában és útépítésen dolgozott.

1944. szeptember 17-én az állandó bombázások és partizántámadásoktól való félelem miatt a hatezer fős tábort fölszámolták. Két ütemben indították Magyarországra a hatezer rabot. Radnótit a második csoportba osztották be, akikről azt terjedt el, hogy azokat ott helyben megölik. A táborban írt verseit egy füzetbe lemásolta, azokat Szalai Sándor szociológusnak átadta. Végül mégis sikerült  az első csoportba kerülnie  - vesztére.

A lágerben maradottakat a partizánok fölszabadították és többségük élve visszajött onnan. Radnótiék erőltetett menete teljesen legyengülve indult el, csomagjaikat eldobálták, lábuk kisebesedett, és teljesen legyengülnek. Pozserevacon vonatot nem kaptak, az élelmezésük gyakorlatilag megszűnt. Szendrőnél érték el a Dunát. 

Radnóti gyenge volt, de járóképes, amiben nyilván barátai, Bárdos doktor, Erdős Péter későbbi popmenedzser és Spira György történész is segítették. 

A bori menet olyan fizikai és mentális állapotban volt már Belgrádnál, hogy csak a sötétedés után merték keresztülhajtani őket a városon. A szerb lakosság azonban így is elhalmozta őket élelemmel, és ami talán ennél is fontosabb, emberi méltóságukban erősítette meg őket.

1944. október 29-én érkezett a szentkirályszabadjai vasútállomásra az a vasúti szerelvény, amely Mohácstól vasúti szállítással hozta a munkaszolgálatos századokat. Akkor ott már nagy ütemben folyt a repülőtér építése, a munkásoknak szánt barakkokban helyezték el a legyengült rabokat. Itt született az utolsó vers, a Razdlegnicák negyedik darabja.

November 3-án indult el az első csoport Németország felé. Noha a költő már beteg volt, nem maradt itt. Akik viszont igen, azok kórházba kerültek, életben maradtak.

Encsen vagy húsz munkaszolgálatost parasztszekérre tettek, mert jártányi erejük sem maradt. Köztük volt Radnóti Miklós. Győrben egyetlen kórház sem vette át a betegeket. Mindannyiukat kivégezték.

Radnótit a Győr közeli Abda község határában tömegsírba temették. 18 hónappal később exhumálták és ekkor találták meg zubbonya zsebében a noteszét, benne utolsó verseivel.

Részlet a Razglednicákból: 

        Mellézuhantam, átfordult a teste 
        s feszes volt már, mint húr, ha pattan. 
        Tarkólövés. – Így végzed hát te is, - 
        súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. 
        Halált virágzik most a türelem. - 
        Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. 
        Sárral kevert vér száradt fülemen. 

(Szentkirályszabadja, 1944. október 31.) 




Összeállítás: PLT - Dallos Zsuzsa,  Molnár Gyuláné, wikipedia