Még él az olajmező

Budafapuszta - A szakemberek e térséget - Kiscsehit, Lispeszentadorjánt, legutóbbi falujárásunk helyszíneit - tekintik a magyar olajipar bölcsőjének. A Falujárás programjának egyik célpontja volt a Budafapuszta 2-es olajkút, a mellet- te lévő tankállomás és az olajmező történe- tét bemutató múzeum.

Hajdu Péter

A terület szakavatott ismerője, Szalai Géza, a MOL Bányászszakszervezet zalai vezetője adott tájékoztatást a budafai olajmező múltjáról és jelenéről, az ott ma is folyó termelés jelentőségéről.

Mint elmondta, 1937. november 21-én találták meg azt az olajmezőt, amely Magyarország első ipari olajkészletét adta. Emlékkő áll az első iparszerűen termelő olajkút mellett. Dr. Papp Simon, az egykori, nemzetközi hírű geológus volt az, aki az Eurogasco nevű cég és a magyar állam megbízásából kezdte el a környéket kutatni.

- A nyersanyagkincsek feltérképezésének legdrágább fajtája a kőolajkutatás, mert az ehhez szükséges berendezések több milliárd forintba kerülnek. Egy-egy mélyfúrás is milliárdos beruházás - érzékeltette az olajiparban mért költségarányokat Szalai Géza.

A terület történetéhez hozzátartozik, hogy hazai forrásból nem is tudták finanszírozni annak idején e munkálatokat. Éppen ezért először egy perzsa-angol cég próbálkozott, de 1921-ben csak szénhidrogénnyomokat talált. Az a fúrás a mai budafai arborétum területén volt, amit a csodálatos környezetben emlékmű is jelez.

- Ezt az információt felhasználva nyitották meg az első, úgynevezett Budafa 1-es kutat, a mai Lispeszentadorján határában. Az igazi azonban, amit termelésbe lehetett állítani, a ma is működő Budafa 2-es volt. A szénhidrogén-medence, a budafai olajmező kelet-nyugati irányban húzódik alattunk, 15-20 kilométer hosszú, 2-3 kilométer széles. Lényegében egy 200-300 méter vastagságú, szabálytalan alakzatú homokkő tároló, amely 1200-2000 méter közötti mélységben helyezkedik el. Itt, a Budafa 2-es kútnál, ahol először megfúrták, éppen a közepébe találtak. Ez az olajmező a legöregebb Magyarországon, és még ma is termel. Igaz, hogy már keveset, évente körülbelül 3 ezer tonna kőolajat nyernek itt ki a földből; a mai kőolajárak mellett így is megéri. Összesen 16 ember dolgozik még a tankállomáson. Jövője is van azonban a kőolajmezőnek, mert az elképzelések szerint tovább vizsgálják. Azt szokták mondani, a mezők sosem halnak meg, ami azt jelenti, hogy mindig lesznek olyan új technológiák, találmányok, amelyekkel újraélesztik, mint itt is. Hiszen már az 1960-as években úgy nézett ki, hogy kifogy az olaj. De valójában ilyen nincs, mert tudjuk, hogy az itt megtalált 15,4 millió tonna ipari készletből mindössze 5,6 millió tonnát termeltünk ki máig. Aki egy kicsit ismeri ezt a szakmát, az tudja, hogy a tárolók 100 százalékban nem termelhetők ki. Körülbelül 30- 35 százalékos a homokkő tárolók kitermelhetősége, de újabb és újabb technológiákkal próbálják ezt az olajkihozatali arányt növelni - mondta többek között a szakember.

A ma is folyó termelést az teszi lehetővé, hogy a 70-es évek elején elkezdték kutatni a mélyebb szinteket, és a kőolajmező alá fúrva, 3800 méter mélyen óriási szén-dioxid-mezőt találtak. Hatalmas, mintegy 380 bar kútfejnyomással jött a szén-dioxid. Ezt a nyomást felhasználva, a szódásszifon működéséhez hasonló elv alapján folyik ma az úgynevezett másodlagos kitermelés. Újabb feladatot jelent persze a bázakerettyeieknek az is, hogy a szén-dioxidot vissza kell sajtolni a rétegbe. 

Ide kattintva webgalériánkban képekben is megnézheti Lispeszentadorjánt. 

Lehet, hogy csak ipartörténeti érdekesség ma már, de mégis érdemes felidézni a termelés kezdeti méretét. Mint hallhattuk, 1944-ben, a háború alatt ez a mező fedezte Magyarország teljes kőolajszükségletét, évente 800 ezer tonnát. Ez a mennyiség ma már csak az ország igényeinek mintegy 12-ed részét elégítené ki, ilyen mértékben növekedett ugyanis a motorizáció.

Ezek is érdekelhetik