Őszinte szeretetet ad Buck, a csoki labrador

Kutyaterápia, helyesebben kutyás terápia segíti a Zöldmező utcai Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény tanulóit. Krasznai Tamásné igazgatótól megtudtuk, hogy tapasztalataik szerint sok mindenben igen eredményes ez a módszer: a nem beszélő gyermekek, értelmileg akadályozottak és az autisták is nyitnak a világra, próbálják kimutatni az érzelmeiket a kutyás foglalkozások után.

Dr. Kovács Bernadett pszichológus és Buck, a csoki labrador (sokan csak a zsemle színűt ismerik) hetente egyszer érkezik az iskolába. A szakember már gyermekkora óta nagyon szereti az állatokat. Teológusként és pszcihológusként végzett, és csakhamar ötvözte szaktudását olyan módszerekkel, amelyekben állatok is segítenek a rászorulókon.

Játék és fejlesztés: Buck, a csoki labrador és dr. Kovács Bernadett kutyás terápiával segít a Zöldmező utcai iskolában (fotó: Keszey Ágnes)

– Egészségpszichológiát tanultam és egyre inkább láttam, hogy vannak olyan felnőttek és gyerekek, akiknek a kutya jelenléte nagyon jót tesz: megnyílnak, oldódnak. Kezdetben bevetettem a saját kutyámat a segítő munkám során. Nyilván ehhez alkalmas kutya kell, s kiképzésen kell átesnie. Az első lépés az állat kiválasztása, nem mindegyik alkalmas ugyanis erre a feladatra. Megismerkedtem a labradorral, amelyről sokan tudják, hogy segítő kutya, vakvezető lehet, földrengéseknél az áldozatok utáni kutatásokban, valamint nyomozások során is jól hasznosíthatók a labrador képességei – idézte fel Kovács Bernadett.

A szakember első kutyája már nem él, Buckot, akivel együtt dolgozik, tudatosan fejlesztő feladatok, terápiák megvalósítására választotta ki. Ez a kutya Jack London a Vadon szava című történetének főhőséről kapta nevét.

– Próbáltam okosan kiválasztani, de ez nem egyszerű. Isten áldása is van abban, hogy éppen olyat választottam, aki erre született. Buck alkalmas segítőnek, kedves, érzékeny – nem minden labrador ilyen. Az előző is nagyon tudott szeretni, de ezt, amit Buck csinál, nem mindegyikük tudja megtenni. Egészen máshogy kell tanítani egy terápiás kutyát, mint amelyiket őrzés-védésre visznek tovább. A kiképzés után több vizsgát is le kellett tenni, és őt is folyamatosan nevelni kell – mutatta be társát dr. Kovács Bernadett.

A megfelelően kiképzett kutya hatalmas segítséget nyújthat a sérüléssel élő emberek számára. A keszthelyi iskolában is hamar megmutatkozott, hogy a játékon keresztül örömet szerez, azzal, hogy csak rájuk koncentrál, hatalmas élményt nyújt.

– Amikor megérkezünk az iskolába, ő már tudja, hogy melyik terembe megyünk, köszön a gyerekeknek, mindenkit egyenként üdvözöl. Ezek azok a dolgok, amelyekre azt mondtam, hogy szerencse kérdése, mert ezeket én nem tanítottam neki. Ezt ő ösztönösen teszi. Ezzel azt sugározza, hogy elfogadlak téged, úgy, ahogy vagy, amilyen vagy. Egészséges emberekkel is ezt teszi – járunk idősotthonokba is, és ott is ugyanígy viselkedik, de ebben az intézményben ez különösen fontos. A gyerekek és felnőttek azt érezhetik, azt közvetíti nekik, hogy kellesz, szükség van rád – ami a mai világban sokszor mindenkinek hiányzik. Kimutatja, átadja, érezteti a szeretetét. Az is érdekes, ahogy az emberrel szemkontaktust teremt. több gyerek jön és magától mondja, hogy ránéz a kutya, a szemébe, ez is hozzájárul az eredményekhez, De ez a terápia hosszadalmas: nem lehet sürgetni. Az eredmények lassan, de látszanak, hogy egy-egy gyereknél a napi, vagy a csoportban való viselkedés hogyan változik, ami akkor is megmutatkozik, ha mi éppen nem vagyunk személyesen jelen – meséli a pszichológus.

A kutya segítségével sok-sok aprónak tűnő, de számukra mégis fontos lépést megtettek már. Buck segített már többeknek felszámolni a félelmet – voltak, akik féltek a kutyától és kezdetben oda sem mertek menni, de néhány óra múlva már meg merték simogatni. Vagy vannak gyerekek, akiknek testi problémáik is vannak, a labrador ezek oldásában is segít: ahogy a gyerek hozzányúl, simogatja, lazulnak az izmok. A kutya mindenkivel egyformán viselkedik, mindenkihez közeledik.

Buck ösztönösen teszi ezt. A szeretet és az elfogadás érzése mindenkinek fontos, de különösképpen azoknak, akik valamilyen sérüléssel – akár testi, akár szellemi, vagy pszichés problémával küzdenek.

– Ők sokszor úgy érzik, hogy az emberek lesajnálják őket. Mindezt a kutya nem teszi. Én azt gondolom, hogy ez a legfontosabb. Ez a legtöbb, ameddig el lehet jutni, az őszinte szeretet elérése. Mi csak tanulhatunk tőlük. a kutya kifejezi és érezteti, válogatás nélkül, mindenkivel: fontos vagy nekem. Mert mikor elég, hogy szeretnek? Van-e határa? Nincsen felső határa. Buck ezt mutatja meg: mindig, újra és újra örömet szerez és erre szükségük van ezeknek a gyerekeknek a létezésükhöz, hogy együtt tudjanak élni a sérültségükkel. Ha nem is tudjuk kihozni a tolókocsiból, ha benne is marad, a mi terápiánk lényege: éreztetni ezt. Buck nem csak ma gondolja, érzi és érezteti az elfogadást és a szeretetet, hanem állandóan, mindig, örökké. Ez az örök hűség nagyon fontos és kell. Ez a szív okossága: Buck mindent érez – ő erre született. Mi együtt így tudunk szolgálni és segíteni: hogy az ő kis létüket megtámogathassuk és ezzel jobbá tehessük.

Reggel, ébredéskor kinyitjuk a szemünket, látjuk az ablakon beszűrődő nappali fényt. Halljuk az ébredező természet hangjait, vagy az egyre nyüzsgőbb város zajait. Tudatosítjuk,  hogy egy új napra ébredtünk, talán gyorsan végig is fut az agyunkon, vajon mi minden várhat ránk aznap, s milyen feladatok sorakoznak előttünk, milyen terveink vannak az elkövetkezendő órákra. Jó reggelt - mondjuk a mellettünk ébredőnek, s lassan kinyújtjuk a lábunkat, felkelünk és elindulunk. Ismerős, és rutinszerű? Nem mindenkinek.

Vannak embertársaink, akik hiába nyitják ki a szemüket, nem látják a fényt, nem látják azokat, akik körülöttük élnek, jönnek-mennek, ténykednek.

Vannak, akik hiába szeretnék, nem tudják azt mondani, hogy jó reggelt, vagy nem tudnak jó éjt kívánni.

Vannak, akik nem hallják a madárcsicsergést, az ablakpárkányon kopogó eső hangját, vagy a zenék csodás dallamait.

Vannak, akik nem tudnak csak úgy egyszerűen kibújni az ágyból és elindulni.

Vannak, akik hiába fejeznék ki szeretetüket öleléssel, nem mozdul a karjuk.

Ők azok, akik mások, mint mi. Sérülteknek nevezzük őket, és sokan, sokszor elfordítják a fejüket, amikor elmennek mellettük az utcán.

Pedig ők is éreznek, és talán szeretnének a másikhoz szaladni, átölelni , vagy  kézen fogni, a szemébe nézni vagy a fülébe súgni: nézd, itt vagyok, szeretlek és szeretetre vágyom. Vannak, azonban olyanok, akik átérzik, hogy mások ugyanolyan fontosak és segítenek nekik, mert mindenkinek szüksége van arra, hogy minél jobban érezze az őt körülvevő világot, szüksége van figyelemre, törődésre és arra, hogy szeretik és ő is szerethet.