A futball fénykora - Amikor még Egerszegen is igazi élmény volt labdarúgónak lenni

A falakon fényképek sorakoznak - csapatképek között például a Labdarúgás nevű lap egy 1974-es címlapja, melyen a ZTE hálóőre épp a helyzet magaslatán tisztáz az NB I-ben. Aztán vannak személyes tárgyak, többek közt egy porcelán kapusfigura. Korabeli kék-fehér pettyes bőrlabdát is találni, melynek értékét növeli, hogy a ZTE-stadion avatásának emlékére a meccs minden résztvevője aláírta azt. Van zászló a Vasastól (Bolemányit innen igazolta a Zete 1969-ban), illetve egy próbababa a kapus utolsó egerszegi szerelésében feszít, mellette pedig gondosan kisámfázva - látható, sőt, kiállításokon merőben szokatlan módon esetleg meg is érinthető az utolsó futballcipő is.

1978. szeptember 23. óta nem rúgtak bele...

Az a bizonyos egy pár fekete futballcipő
Fotó: Pezzetta Umberto

A Sóház bérlője, Németh Tibor Yeti ötlete alapján valósult meg, a kapus özvegye, Bolemányi Jánosné Katalin hathatós támogatásával. De a házigazda elmondta: a Facebookon közzé tett felhívásra sok civil sportrajongó is jelentkezett emléktárgyakkal. A megnyitót az idei Bolemányi Emléktornához igazították, és ebben a hónapban biztosan várja az érdeklődőket.

Olyan szakavatott társaságot viszont nem tudnak szervezni minden alkalommal a helyszínre, mint amilyen a múlt hét egyik estéjén összegyűlt. Ott volt a Sóházban Madár Gábor, a ZTE egykori játékosa és edzője, aki a kék-fehérek NB I-be jutott, 1972-es csapatában együtt játszott Bolemányi Jánossal.

- Az Öreg (hiszen mindenki így hívta) kivételes adottságú kapus volt, úgy fizikumát, mint a mentalitását tekintve - idézte Madár Gábor. - Ízig-vérig sportember, minden idegszálával erre koncentrált, ha belépett a pályára, semmi más nem létezett számára. Vele az öltözőben sem nagyon lehetett másról beszélni. Az, amit a régi futballistákkal kapcsolatban gyakran emlegetnek, hogy a tréning után még kint maradtak gyakorolni, esetében mindennapos volt: hárman-négyen az edzések után még kapura rugdostunk neki - és általában mi fáradtunk el előbb.

Madár Gábor felidézte azt is, hogy a futball zalaegerszegi fénykorában egy-egy meccs után a város szívében mindig tömeg verődött össze.

A házigazda Németh Tibor Yeti a kiállítás tárgyai közt. Egy pályafutás emlékei

- A csapat az Arany Bárányban vacsorázott, az emberek pedig kinn az utcán tárgyalták a meccset, és vártak a játékosokra. Emlékezetesebb találkozók után mozdulni sem lehetett itt, sokszor az autók is inkább visszafordultak, átjutni úgysem lehetett. Abban az időben igazi élmény volt labdarúgónak lenni.

Bolemányi Jánosné azt mondja, a kiállítás számára persze öröm, de okoz némi szorongást is.

- A férjem soha nem beszélt a sikereiről, a teljesítményéről, nem kérkedett, az, hogy megnyílt ez a kiállítás, az ő akaratával biztosan ellentétes lenne. Ugyanakkor jó érzés, hogy még mindig vannak, akik emlékeznek rá. Számára valóban csak a sport létezett így válhatott kiváló kapussá. De azt hiszem, ez volt az élete tragédiája is. Annyira a futballra koncentrált, hogy az aktív sport utáni életre nem maradt ideje megfelelően felkészülni.

Ha Németh Tibor Yeti tervei valóra válnak, nem a mostani lesz az utolsó sportos kiállítás a Sóházban. A közeli jövőben olyan tárlat nyílik, amely az elmúlt száz év legjobb zalaegerszegi sportolóit mutatja majd be.