Kalandok Aphrodité szigetén, Cipruson

Amikor még csak agyban „gyúrtam” Ciprusra, tényleg azt hittem, a rózsaszín mitológiák és a szirupos élménybeszámolók csak turistacsalogató maszlagok. Engem hidegen hagy ez a romantika, pláne, amióta a zalai „szarvasországban” nem végződött szépen a mesém sokszori újrapróbája. Emiatt is vágytam némi napsütésre, színekre, melegre a téli – egyébként nem annyira hideg – magyar időjárásban. Útra keltem – még mielőtt a koronavírus-járvány jegelte volna a turizmust. Az örök klasszikus, az olcsó repülőjegy is csábított. Előszezonban a Földközi-tenger legdrágább és egyik legkeresettebb szigete, Ciprus gyakorlatilag fillérekből megúszható. Mármint szállás terén, mert az étkezés ára a csillagos eget veri. Egy döner több ezer forintba is kerülhet.

Nincs tömeg, s a hőmérséklet a maga 25 Celsius-fokával elég ahhoz, hogy jól megmelengessen. Szerencsém volt, mivel az ötnapos ott-tartózkodásom során végig szikrázott a nap, pedig télen gyakran esik arrafelé az eső. Február után viszont egészen decemberig egy csepp sem hullik. Pici szoknya, bikini és cicanadrág – körülbelül ennyi ruhával indultam útnak a Közel-Kelet, Afrika és Európa ölelésében megbúvó szigetre.

Ugyan mindennél jobban imádom a muszlim vallású országokat, ám a ruhaetikettel – pláne a nyári 48 fokban – nem vagyok kibékülve. Ezúttal viszont örültem, hogy nem igazán kell figyelni a dresszkódra, mehetnek a laza göncök – bár néha bizony jól jött volna egy hidzsáb.

– Signorina, signorina, imádlak! – óbégatta felém egy markáns vonású, csokibarna fiatal férfi a páfoszi reptéren, ahová érkeztem. Elnevettem magam, mert hirtelen azt hittem, a marrákesi szúkban vagyok, ahol lépten-nyomon meg akarják kérni az ember kezét. Édes virág­illat, fűszeres levegő, a tenger illata és kedves bók – a legjobb helyre érkeztem. Vigyorogva mentem az útlevél-ellen­őrzésre, ahol szintén kedvesen fogadtak. Ebben az országban mindenki mosolyog? Pár nap múlva megtudtam: igen… Fura volt ez a kedvesség az olykor sótlan magyarokhoz képest.

– Jó estét, üdv Cipruson – mondta fél perc múlva ízes magyar tájszólással az egyik helyi autóbusz sofőrje. Kiderült, Páfoszon, a sziget egyik legdélibb városában, amelynek a közelében Aphrodité, a szerelem istennője született, több magyar buszsofőr dolgozik. A fiúk kisimultak, vidámak, és olyan őrülten vezetnek, mint a helyiek. Nem keresnek többet, mint egy buszsofőr Budapesten, de Cipruson a laza munkamorál, a közeg és a nyugalom számukra mindennél többet ér.

Zoltán, a buszsofőr eközben már repesztett be a városba a modern járgánnyal. Az utasok olykor majdnem infarktust kaptak a tempótól, de a lényeg, szerencsésen beértünk Páfoszba.

– Calimera! – szólt hozzám egy helyinek tűnő úr a kikötőben lévő buszpályaudvaron. Két perc múlva pedig már vacsorázni akart vinni. No nem mentek ti, ciprusi férfiak csajbolondításért a szomszédba. Talán ezzel is magyarázható, hogy az unióban – mivel tagországról van szó – ott a legmagasabb a házasodási kedv (a válások számáról nem tudok adatot). Amúgy nemcsak a szerelemben, másban is különlegesek a ciprióták. Igen, így hívják őket, mert a ciprusiak nem görögök (ki is kérik maguknak). Nyilván volt Ciprusnak köze Görögországhoz. Meg a föníciaiakhoz, meg a Római Birodalomhoz, meg a törökökhöz, a bizánciakhoz… Nem is sorolom tovább. Mivel a több mint ezeréves múlttal rendelkező ország egy sziget, kapocs több nagy kontinens közt, mindenféle náció megfordult ott a múltban. A jelenben pedig jobbára brit, német és orosz milliomos turisták játszótere. No szóval, tényleg vegyes a hely: erős arcvonású nőkkel, férfiakkal, cserzett barna bőrrel és „ezer nyelven” megszólaló helyiekkel.

Azt hittem, a legkedvesebb emberek Afrikában és az arab országokban élnek, de Cipruson is imádni való minden helybeli. Nem rámenősek, egyszerűen

kedvesek és szívélyesek. Gyakorlatilag már másnap, a megérkezésem után sok barátot összeszedtem, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Sokat köszönhetek nekik: Nicolasnak, a kikötői „hóhányónak”, aki szerintem egész nap csak turista csajoknak udvarol, s nem dolgozik, Stoqn-nek, a legfinomabb fagyit készítő bolgár srácnak, Geor­giosnak, aki az első napokban kiokosított a helyiek életviteléről. Amire egyébként a kevés munka, a sok pihenés a leginkább jellemző. Igen, tekintve hogy nem csak hétvégi pihenőidőt tartanak. A reggelt későn kezdik, napközben is pihennek, és hét közepén, szerdán is. Egészséges ételeket esznek – büntetik is törvényileg azokat a boltokat, ahol egészségtelen árut kínálnak –, sokat sétálnak, egészséges helyen élnek. A stresszt szerintem ott hírből sem ismerik. Nem csoda: gyönyörű kék tenger, sok pálmafa, virág, édes kis házak. Valóban, jó lehet ott élni. Nem csak Páfoszon, hanem az egész szigeten, amelyet Limassoltól a fővárosig, Nicosiáig sikerült bejárnom, még hajóval is. Olyan hely lett nekem Ciprus, mint Afrika. Vissza kell még mennem. Nem tudok vele betelni.

Tényleg igazak a görög mendemondák. S valódiak – Ciprus esetében – a vendégetető marketingszövegek is. S még egy sor vonzerő: szedhetsz narancsot, banánt a fákról szüret idején. Meseszép az egész sziget. Akár az utcán bele lehet botlani egy több ezer éves macskakőmozaikba. Mindenki kedves és mindenki rád mosolyog. Valódi gyümölcsből van a fagyi, és isteni a taxinopitta nevű kelt tésztás sütijük.

Az is igaz, hogy minden a szerelemről szól. Valahogy benne van a levegőben. Hát persze, hiszen mégiscsak a szerelem, a fiatalság, a szépség istennőjének szigetéről van szó…