Dunai keringő hajón és nyeregben

Igaz, a történetnek nem sok köze volt a mester kottájához... Keringésben viszont nem volt hiány, hiszen Passautól Pozsonyig, majd vissza szeltük a kék Duna habjait, egy 60 kabinos hajóval libbenve ide-oda, a két part kikötői közt. A keringőhöz illő dresszkódot azért nem erőltettük, az utasok jobbára biciklis öltözékben töltötték a hetet, lévén hogy 3 országot érintő Duna-parti kerékpártúrára gyűltek össze, ahol a hajó az úszó szálloda szerepét töltötte be.

A kerékpáros turizmus speciális formája ez, amely egyesíti a hajókázás és a biciklizés örömeit, tetézve avval, hogy csomagunk, éttermünk és szállásunk hűséges eb módjára követ minket a folyón. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy reggeli után felpattanjunk a személyzet által partra tett kerékpárjainkra, guruljunk a széles bicikliutakon, megbámuljuk az útba eső nevezetességeket, majd délután elérjük azt a kikötőt, ahol már vár bennünket az időközben odacsorgó hajónk.

Esetünkben a németországi Passauból indult a túra. A szervezők gondoskodtak a kiutazók autóinak elhelyezéséről és a kikötői transzferről. Aki akarta, a saját bringáját vitte, de bérelhettünk is a hajón, mégpedig elektromosat. A napirend szerves részét képezte az esti eligazítás (angol és német nyelven), ahol a túravezető részletesen bemutatta a másnapi útvonalat, kizárva az eltévedés legcsekélyebb esélyét is.

Még a sokat látott személyzetet is meglepte, hogy a hajó mintegy 130 utasa 11 nemzet színeiben vonult fel. Amerikai és ausztrál résztvevők ugyancsak akadtak a németek, oroszok, franciák, olaszok, finnek (stb.) s persze magyarok mellett. Többen gyerekekkel érkeztek, az apróbbak utánfutóban, a nagyobbak önerőből teljesítették a kényelmes napi penzumot. S hogy eközben mit láthattunk? Tallózzunk a kínálkozó élmények között.

A passaui kajütfoglalás izgalmai után hamarosan osztrák vizekre értünk, a reggel Mauthausenben virradt ránk. A magunk részéről kihagytuk a közeli koncentrációs tábor meglátogatását, inkább irányt vettünk Grein festői városkája felé, ami a középkorban a Duna félelmetes örvényeinek és zátonyainak köszönhette felvirágzását. Már 926-ban feljegyezték, hogy Freising püspöke hajójával együtt az örvénybe veszett, s még temérdek áldozat követte a főpapot. A rettegett greini szakaszon csak helybéli révkalauzok tudták átsegíteni az áruszállító hajókat, s a rakományok ki és bepakolására később kiváltságlevelet is kapott a város. Az aranykornak azonban befellegzett, amikor 1824-ben elkezdték a sziklazátonyok szétrobbantását... Amúgy itt épült meg az első, nem hadi, hanem lakó célokat szolgáló kastély, s itt található Európa legkisebb s egyben Ausztria legrégibb, eredeti állapotában megmaradt teátruma is. A miniatűr rokokó színházat 1790-ben alakították ki egy gabonatárolóból.

Másnap reggel a szlovákiai Dévényben szálltunk nyeregbe, elkerekezve a vár romjai alatt, amely anno a Magyar Királyság nyugati kapuja volt. Néhányat lapozva a történelemkönyvben az egykori vasfüggöny nyomvonalán gurultunk tova, s a hullámosra formált Szabadság hídon értünk át Ausztriába. Hainburg óvárosa felé tekertünk, hogy lássuk a Halász kaput, ahol 1683 júliusában egyetlen napon közel 8500 helybélit mészárolt le a támadó török sereg. A hagyomány szerint csak nyolcan menekültek meg, akik a Vademberhez címzett fogadó kandallójában rejtőztek el. Egyikük Haydn nagyapja volt... A későbbi zeneszerző itt járt iskolába, amire szobor emlékezik. Kora estére Pozsonyba értünk, kötelező program a vár.

A következő napon Bécsben kerekeztünk, élvezve a kitűnő kerékpárúthálózatot, ami mentén valamennyi nevezetesség megközelíthető. A következő reggelen a minőségi borairól híres Wachau régió domboldalait pillantottuk meg, s Kremsben szálltunk partra, ahol – ki tudja miért – kútszobrot állítottak a papucsférjeknek. A közelben fekszik Dürnstein, ahol anno Oroszlánszívű Richárd raboskodott, no meg Willendorf, amit kőkori Vénusza tett világhírűvé. Csak egy kicsit kellett tekerni, s a túlparton máris ott magasodott a lenyűgöző melki apátság, ahol több mint 900 éve élnek Benedek-rendi szerzetesek. Autóból sokan látták már, hiszen mellette visz az A1-es, de milyen más testközelből hüledezni impozáns méretein (Főtengelye 320 méter, 500 helyiséget számlál, 1365 ablaka van).

Mivel a Duna menti kerékpárutak jó részét a régi hajóvontató útvonalakon alakították ki, magunkban fejet hajtottuk e küzdelmes és veszélyes munkát végző emberek és persze lovak előtt. De elég a merengésből, hisz várt még ránk az osztrák Dunakanyar fenséges látványa a schlögeni huroknál, s Engelhartszell trappista kolostora, amelynek kertészetében csak úgy virult a gyümölcs, zöldség. Az utolsó napon pedig Passau minden csodája, közte a három folyó (Duna, Inn, Ilz) összefolyása, s a Szent István-dóm, ahol a világ legnagyobb templomi orgonáján volt módunk meghallgatni a D-moll toccata és fúgát.

Na és az sem volt utolsó, amikor az élményektől megfáradt utazó koktéllal a kézben csak úgy felsétált naplementét nézni a hajóteraszra, hogy egy kicsit megfürössze arcát a lágy, vízillatú szélben.