Csicsó örökre vezér marad!

Ott, ahol több ezer torok harsog mérkőzésről mérkőzésre, ott, ahol dobok szólnak, tenyerek csapódnak össze, ahol egy-egy gól után akkora a robaj, hogy egymás szavát nem értik az emberek, most bántóan nagy a csend. A fehérvári jégcsarnok bejárata mellett a fényképen ott az a kék mezes, mosolygós fiatalember, aki az elmúlt negyedszázadban csak az Alba Volán mezét viselte, és annyi, de annyi örömet szerzett az embereknek, hogy azt megszámolni sem lehet. Emlékezni, gyertyát gyújtani jönnek a szurkolók, fohászkodni ifjabb Ocskay Gáborért, akit kedden álmában, 34 évesen ragadott el a halál.

Öt éve mondták a legendás 19-esnek, hogy szívbetegség miatt be kell fejeznie a játékot. Még hogy pont az ő szíve beteg, pont az a szív, amely a legnagyobbak közé emelte, amely miatt példaképpé vált már tizenévesen rengeteg gyermek számára! Igen, ez a szív nem dobban többet...

A játékostársak sem értik. Kialvatlanul botorkálnak az öltöző és a csarnok előtti mécsesek között, nem tudják felfogni, hogy mi történt. Többen nem bújnak elő a szereléseket és a korcsolyákat rejtő helyiségből, később kiderül, hogy miért: Szuper Leventéék Ocskay helyét mécsesekkel rakták körbe, magukban, a saját szobájukban , csapatként próbálják feldolgozni a mérhetetlen fájdalmat...

Warvasovszky Tihamér, a város polgármestere érkezik és már sejteti: csütörtökön a közgyűlésnek rá kell bólintania, hogy a továbbiakban Gábor nevét viselje a jégcsarnok. Csicsót természetesen Székesfehérvár és a klub is saját halottjának tekinti. Sőt, a polgármester emlékestet is szervezne a városházán, feleleveníteni Gábor legszebb mozdulatait, sikereit...

Jönnek a rokonok, az unokatestvérek egymás után, és meghőkölnek egy pillanatra a fénykép előtt, miért nem inkább egy ünnepen, egy pohár jófajta bor mellett látják újra az Ocskay család egyik leghíresebb sarját, a 187-szeres válogatott, kilencszeres magyar bajnok, kétszeres Interliga-győztes Gábort, akivel az öldöklő bajnoki szezon közben csak elvétve találkozhattak...

Apropó bajnokság: az albások csapatorvosa, Sándor Csaba meséli az egyik kollégának, hogy Csicsón az utóbbi időben sérülés, betegség nem fogott ki, őserő volt, aki szívpanaszai után rendszeresen járt kontrollvizsgálatra, és még a januári leletei sem mutattak ki semmi rosszat.

Sajnos ez már nem számít: idősebb Ocskay Gábor, a klub szakosztály-igazgatója déltájban féltérdre roskad Budapestről hazatérvén fia fotója előtt, és keservesen sír. Nem értheti ezt a fájdalmat senki, csak aki már átélte gyermeke elvesztését. Borzasztó látni, ahogy Gábor menyasszonya, Nóri megérkezik zokogva, édesapja által támogatva, egy gyertyával a kezében. Házasságot, gyermekeket terveztek, de egy pillanat alatt szertefoszlott minden varázslatos álom...

Idősebb Ocskay hol kemény, mint a szikla, aztán könnyek szöknek a szemébe, máskor az indulat ül ki rajta. Minden lelki erejét összeszedve beszél a sajtónak:

- Kérek mindenkit, hogy családom tagjait ne kérdezzék a következő napokban. Gábor tegnap este 11 óra körül, álmában lett rosszul, hatalmas küzdő volt, így többször is megpróbált visszatérni. Sajnos ez nem sikerült, a menyasszonya karjaiban halt meg... Senkinek nem kívánom azt az érzést, hogy lássa a saját fiát meghalni...

Mától a csarnoknál a szurkolók gyűjtenek, szobrot állítanának a centernek. Nem csoda, hogy késő délután több százan indulnak az Országalmától fáklyákkal a kezükben a jégcsarnok felé, ahol közös levegővétellel emlékeznek barátok, ismerősök, szurkolók a fehérvári hoki legnagyobb vezérére, a 19-es mez tulajára, Ocskay Gabira!

Nyugodj békében, Csicsó!