Én mögyök és kérök

2001 őszétől állandó lakhelyemül Szegedet és az alföldi pusztaságot emlegettem, aztán 2011 nyarán minden megváltozott. Családi okból kifolyólag el kellett hagynom szülőföldem, több mint 350 kilométerrel arrébb kellett utaznom, és végül Celldömölkön, Vas megyében találtam magam. Vérbeli alföldiként hihetetlenül furcsa volt már az épületekre is néznem, hiszen az alföldi háztípusoktól egészen eltérőek az itteniek. Később, ahogy egyre többet mászkáltam, ismerkedtem az itt élőkkel, nagyon gyorsan rájöttem, hogy nem csak a házak különböznek a két országrész között. Először is a beszéd. Ugye, ahogy az alcímben is szerepel, a dél-alföldi régió jellegzetessége (nyelvi szempontból) az ö-zés .

Ezt a hagyományt a mai napig őrzöm, így lehet az is, hogy én nem megyek, hanem mögyök, és nem kérek, hanem kérök. Az ö-zésen kívül még előfordul az ë-zés is. Így lesz az egyből ëgy és az e kérdőszócskából ë (ejtsd: rövid é hang). Ugyebár ezt a sajátos alföldi tájszólást nehéz elfelejteni, így jártam például úgy, hogy az egyik kisboltban kértem ëgy darab kiflit, és erre a kezembe nyomtak négy darabot. Elmondhatom: először nagyon nem értettem a dolgot, de kifizettem, és később jöttem rá, hogy ez bizony nem Csongrád, hanem Vas megye. De persze ez fordítva is igaz volt.

A cikk szerzője, Szabó Zsolt Celldömölkön talált új otthonra
Fotó: Berzsenyi gimnázium

például azt, hogy grimaszokat vágtam a kajabálszra - az eset után magyarázták meg, hogy az a kiabál szó itteni változata. De nekem már a méhe sem számított hétköznapinak, mert nálunk egyszerűen méhnek mondják az ismert rovart. De ami a legjobban összezavart, az a tedd be az ajtót kifejezés volt. Nem tudtam eldönteni, hogy mit akarnak az ajtóval. Megnéztem a zsanérokat, hogy valaki tán kiszedte az ajtót, és azért kell visszatenni. Akkor nagyon látszódott, szavak nélkül is, hogy nem vagyok helybéli, és szépen elmagyarázták, hogy csak szimplán be kellene csuknom az ajtót. Az Alföldön is vannak ilyesfajta szavak, mint például a garaboly, ami itt kosár, vagy ilyen még a pacsál (pancsol), kotla (lábos), kecsó (béka) és a kóty (sárgadinnye) is.

Az ételek elnevezése is más: a granatér krumplis tészta, a krumpli hosszúlével nem más, mint a krumplipaprikás, a plutyka kelkáposztafőzelék, és amíg itt pörkölt van, addig nálunk paprikás - és ez csak pár példa volt.

Számomra ez a sok nyelvi különbség az öt év alatt, amióta itt vagyok, már nagyon fel sem tűnik, mert ha például kalbászt kérnek tőlem, akkor csak legyintek egyet, és tudom, hogy kolbászt kért az illető. A nyelvezeti másságon tehát már túltettem magam, de az emberi értékrenden még nem tudom. Amíg itt egy kicsit szomorkásabbak az emberek, csak mennek és mennek, addig az alföldi emberek boldogabbak, közvetlenebbek és pozitívabbak, még ha gazdaságilag, pénzügyileg nem is állnak olyan jól, mint itt nyugaton. Ismerek olyan tanyát ott, ahol sem internet, sem tévé sincs, mégis hamarabb nevet egy jót a ház ura, mint egy itteni, akinek nem csak internete és tévéje van, de ezekből is a jobb minőséget tudja használni.

Valahogy optimistábban látják arrafelé az életet, mint itt. Az emberek ismeretlenül is összemosolyognak, és segítenek egymásnak, holott ott sem könnyű az élet. Sokan hajnali 3 órakor ébrednek és este 8 órakor érkeznek haza, és mégis boldogok. Ez valahogy sosem fért meg a fejemben, hogy itt jobban élnek az emberek, mint ott, mégis boldogtalanabbak, de ez csak az én észrevételem, mint nem tősgyökeres Vas megyei fia-talé.

Ennyi olvasás után már biztosan megfogalmazódott a kérdés a kedves olvasó fejében, hogy vajon ennek a kölöknek hol jobb élni . A válaszom mindig az, hogy nekem itt is jó, ott is jó, mert mindenhol szeretettel várnak, de valahogy mindig Petőfi híres verse, az Alföld jut az eszembe, abban rejlik a kérdésre a legőszintébb válasz.

Szabó Zsolt, Berzsenyi gimnázium