2012.08.02. 08:05
Egyetlen hölgyként a vízirendőrök között a Velencei-tavon
Ha megkérdezel egy kislányt, „Mi leszel, ha nagy leszel?”, a legvalószínűbb, hogy azt válaszolja: tanító néni, óvó néni, netán ápolónő, modell, de az első ötben az anyuka is biztosan szerepel majd. A „rendőr” lehetőség azonban nem sokakban merül fel. Nem így volt Kovács Ritánál.
Bevallja, sokszor nehezebb a dolga, több kihívással kell megküzdenie, mint amire korábban számított. Kívülről szemlélve ugyanis csupa mókának tűnik a vízirendőrök élete: az ember békésen hajózgat a nyári napsütésben... Csakhogy, ha ezt a feladatot reggeltől estig, egy héten többször is el kell látni, akkor már korántsem olyan kellemes a tavon való ringatózás. Tűz a nap, a hőmérő higanyszála sokszor a negyven fokot verdesi, s a nyílt vízen bizony nincs menekvés a forróság elől. Hiszen az egyenruhás azért mégsem ugorhat bele hébe-hóba a hűsítő habokba...
– A járőrözés alatt is oda kell figyelnünk, hátha valaki bajba került, ha pedig viharjelzés van, nekünk éppen akkor kell kimenni a vízre, amikor mindenki más fedezékbe vonul – Rita azonban élvezi a viharok izgalmait.
– Ha menteni kell, nincs idő azzal foglalkozni, hogy mennyire hullámzik a víz, vagy milyen erősen fúj a szél. Valójában utólag gondolja végig az ember, hogy maga is bajba kerülhetett volna. Rita azonban annak kimondottan örül, hogy ebben a beosztásban végre nem büntetni kell az embereket, hanem segíteni, menteni a bajból. A veszélyekért pedig kárpótol a szakma szépsége:
– Nagyjából egy hónapja egy vitorlás srácot hoztunk ki a viharos tóból. Az erős szélben nem tudott saját erejéből partra jutni, valóban veszélyben forgott az élete. A fiú napokig, hetekig járt vissza hálálkodni. Pedig a társammal csak a munkánkat végeztük.
