Púder Nélkül

2010.11.05. 11:03

Alfa csalódik (Maya naplója)

Emlékszem jól, hogy volt az a bizonyos utolsó kilépőm Alfa luxusházából...

PLT

- Nekem mennem kell - mondta, amint kinyitottam a szemem, és még kávét sem kaptam, úgy penderített ki a lakásból. Mondván, vinni kell a gyereket az iskolába, aki az anyjával élt pár utcával arrébb, és apuci vitte őt minden adandó alkalommal. Halvány (vagy inkább álmosságtól  kómás) mosollyal intettem hát búcsút, és a könnyek inkább csak a kávé hiányának, mintsem a rideg búcsúnak voltak köszönhetők. Azt hittem, még álmodom (rémálmodom), de nem, ébredés után percekkel már a kocsi volánja mögött találtam magam, és azt sem tudtam, ki vagyok.
Ezért tört el a mécses, és ezért fintorodtam el jóval később, amikor egy pezsgővel akart visszacsalogatni magához egy "Na, jössz?" kérdés kíséretében. 

- Köszi, de várnak odafent - mondtam és böktem tekintetemmel a panelrengeteg felé, és kicsit sem rebbent meg a szemem ekkora hazugságtól. Ugyanis egy jó adag paradicsomos spagettin és egy maradék deci vörösboron kívül nem várt semmi és senki sem odafent. (Kivéve Panni barátnőm, a hívásomra, hogy mikor jöhet már át filmezni és persze dumálni egyet.)

Alfának elkerekedett a szeme, megnyúlt a képe, de egy villanás alatt összeszedte magát, rendezte a vonásait, és egy árnyalatnyival fátyolosabb hangon közölte: hát, akkor ő bizony megy is. Keménységem persze csak álarc volt, mert szívesen elmondtam volna neki, mennyire megalázó ez az egész helyzet, és mit gondolok róla, de hallgattam, mint a sír. Ki vagyok én, hogy panaszkodjak? És az önbizalmam itt kezdett el darabjaira hullani, s akkor még nem tudtam, hogy ennél sokkal, de sokkal nehezebb tapasztalások várnak még rám az életben. Ez a pasas hópihécske volt azokhoz képest, akik később próbálkoztak. De akkor persze  úgy éreztem, kalapáccsal sújtott le rám a sors.

Üdv: Maya

Ezek is érdekelhetik