Kiterjedt dunántúli birtokainak nagy részét a könyvtár- és múzeumalapító Széchényi Ferenc 1814-ben osztotta fel utódai között, míg a fennmaradt hitbizományokat 1820-ban bekövetkezett halálát követően három fia, Lajos, Pál és István sorshúzás útján örökölte. Így jutott a legkisebb fiú, Széchenyi István kezére két zalai uradalom, az 5788 holdas szentgyörgyvári és a 14 300 holdas pölöskei. Utóbbi birtok a legnagyobb magyar 1860-as döblingi halála után elsőszülött fiúgyermeke, Széchenyi Béla tulajdonába került.
Széchenyi Béla 1837. február 3-án született Budapesten. Középiskoláit Magyarországon végezte, majd külföldi egyetemi tanulmányait követően beutazta Európát, 1862-ben pedig Észak-Amerikába is eljutott. Ennek kapcsán napvilágot látott útleírásában zalai benyomásai is visszaköszönnek. Mint írja: „Erdőségeikben a fának majdnem minden neme található, a fák nagyobb része rothadásnak indul – s ha a magasztos tölgy, vagy bükk tetejére tekintünk, mely kiszáradt karjait ég felé tárja, azt hihetnők, hogy Zalamegye rengetegeibe varázsoltatánk.” Életének legkalandosabb utazásán azonban mégsem ekkor, és nem is későbbi afrikai oroszlánvadászatai során vett részt, hanem 1877–1880 között Ázsiában, amikor többedmagával bejárta Kínát, Tibetet, Indiát, de megfordult az indonéz szigetvilágban és Japánban is. Széchenyi expedíciója számos tudományos (etnográfiai, geológiai, paleontológiai, zoológiai és botanikai) értékű felfedezéssel járt. Érdemes kiemelni közülük is egy korábban ismeretlen tibeti pillangófajt, amit a felfedezőút vezetőjének tiszteletére Frivaldszky János nevezett el Parnassius szechenyiinek, azaz Széchenyi apollólepkének. E gyönyörű és ritka lepkefaj ma is ezzel a névvel lejti fenséges röptét a Himalája sziklás lejtőin. (Az expedíció tudományos eredményei később három kötetben láttak napvilágot.)
Gróf Széchenyi Béla 1879-ben Fotó: ZH Archívum
Zalai örökségével eleinte – politikai ambíciói és közismert vállalkozásai miatt – Széchenyi István nem sokat törődött, és csak idegösszeomlása után jóval, az 1850-es évek közepétől folyt bele, ám akkor is csak távirányítással, a pölöskei birtok ügyeibe. Béla fiának írt intelmeiben már hangsúlyozta, hogy Pölöskét kitüntetett figyelemmel kísérje és arról külön feljegyzéseket készítsen. Széchenyi Béla távollétében a pölöskei uradalom gazdasági ügyei Nyáry Kálmán főintéző kezében összpontosultak. A Széchenyiek és a Nyáry família kapcsolata régi időkre nyúlik vissza. Amikor Béla gróf Pölöskén időzött, a Nyáry család házában lakott. Alkalmi lakosztályát számos Széchenyi-relikvia díszítette. Itt őrizte apjának híres döblingi fuvoláját, amit később bizalma és barátsága jeléül Nyáry Kálmánnak ajándékozott, és egy időskori pasztellképét is, melyet kiváltképp szeretett.
A pölöskei földesúr tudománypártoló tevékenysége amatőr archeológusként is megnyilvánult megyénkben. Egy alkalommal – 1886 szeptemberében – Pölöskén, a Szévíz Társulat főcsatornájának mélyítése alkalmával bronzkori kincseket rejtő hatalmas agyagedény került felszínre. Az ásókkal és kapákkal felfegyverzett munkások azonban az urnában aranyat vélvén azt ripityára törték, és a tartalmával megszöktek. Miután Széchenyi Béla kitartó nyomozást követően visszaszerezte az értékes tárgyak egy részét, a gyűjteményt felajánlotta a Nemzeti Múzeumnak. Később az Archeológiai Értesítőben így írt a pölöskei bronzkincsről: „A bronzrögök arra utalnak, mintha Pölöskén is, mint honunkban más helyütt, öntőműhely létezett volna, mert kételkedni többé nem lehet, hogy hazánknak már azon korai időkben bronzipara létezett.” Hasonló leletmentésről tett tanúbizonyságot 1890 nyarán Túród-pusztánál, ahol homokbányászat közben nagyobb mennyiségű mamut- és egyéb őskori állatcsont került elő. Amikor a gróf tudomást szerzett az értékes leletről, július 8-án a helyszínre sietett, és mielőtt az ősmaradványok illetéktelen kezekbe vándoroltak volna, számos darabot magával vitt és biztonságba helyezett.
Noha Széchenyi hozzáértő támogatója volt a tudományoknak és művészeteknek, érdekelte a zene és a színjátszás, legkedvesebb szórakozását mégis a vadászatban lelte. Kiterjedt birtokain rendszeresen és kitűnő eredménnyel vadászott. Ung vármegyében medvét űzött, Salzburg havasain zergevadász társulatot szervezett, de legbüszkébb mégis arra a hatalmas tigrisre volt, amit 1878-ban közvetlen közelről, elefántja hátáról terített le Indiában. Ugyanekkor szenvedélyének ékes bizonyítékául szolgálnak a birtokain lefolyt apróvadvadászatok fennmaradt lőjegyzékei is.
A pölöskei és baki vadásznapok eseményeit megörökítő naplóját a Zala Megyei Levéltár őrzi. A kötet első bejegyzése 1870. október 18-ra datálódik, mely alkalommal féltestvérei, gróf Zichy Geyza (Széchenyi István legkedvesebb mostohafia és döblingi titkára), Imre és Rezső, valamint Becker ispán és Wocher erdőmester társaságában vadászott víziszárnyasra a Szévíz és Barátokfa környékén. Ekkor 23 madár került puskavégre, köztük 12 kis réce, 2 bujár (vöcsök), 8 szárcsa és egy „fosógém”, becsületes nevén szürkegém. Széchenyi 1870 októberétől 1877 októberéig minden egyes vadászatról beszámol, majd az ázsiai útját követően 1882-től 1916-ig már csak röviden, jobbára címszavakban ír az éves terítékről. Az első hét esztendő bejegyzéseit tanulmányozva számos érdekességgel találkozhatunk. Kiviláglik, hogy Béla gróf főként tavasszal, március–áprilisban, illetve ősszel, október–novemberben, rendszerint négy-öt, de előfordult, hogy tíz egymást követő napon is vadászott zalai birtokán.
A Széchenyi apollólepke legelső, a tudomány számára ismert példánya a tibeti Kuku-nór melletti hegyekből származik Fotó: Katona Gergely, Magyar Természettudományi Múzeum
A zsákmány főként vízimadarakból állt, a napjainkban közönséges fácánból például ez idő tájt még egy darab sem élt a vidéken. (A fácánt Angliából hozatott tojásokkal 1895 és 1901 között honosította meg Pölöskén Széchenyi.) A szőrmés vadak közül elsősorban nyúl és róka, ritkábban őzbak került elejtésre a pölöskei és baki határban. Időnként ritkaság is akadt, az 1872-es esztendőnél egy vadmacska kilövéséről olvashatunk a naplóban. (Ezt a példányt később 1883 és 1916 közt több mint félszáz sorstársa követte). Az ódon lőjegyzék értékét tovább emeli a kötet lapjainak utolsó rovata, ahova Széchenyi Béla rövid, néhány soros megjegyzéseit rótta. „Ma hallottam az első csalogányt és láttam az első fecskéket” – írta 1872. április 6-án. „A kétnapi lövöldözés után alig volt réce – egy fél óráig jártam a mocsárban – iszonyú fárasztó” – fűzte hozzá az 1873. július 24–25-én lezajlott sikertelen vadásznapokhoz.
Ugyanekkor a göcseji rabsicokkal is meggyűlt a baja. 1877 tavaszán megjegyezte, hogy két elpusztult nyulat tőrben találtak. Néhány évvel később pedig szintén azon bosszankodott, hogy a birtokán sok a tőrrakó és az orrvadász. Az utolsó beírást 1916. május 17-én ejtette naplójában. Ebből kiderül, hogy az előző esztendőben összesen 683 vad esett a pölöskei uradalom területén, közülük is 375 darab (11 őzbak, 69 nyúl, 195 fácán, 110 fogoly) bizonyult hasznos vadnak.
Béla grófon a nyolcvanadik évébe lépve jelentkezett először a hajlott kor jele. Ekkorra már nehezére estek a nagy vadászatok és a hosszú a természetjárás. Tőle unokája, gróf Teleki Béla vette át a stafétabotot, a zalai vadászatok irányítását és a lőjegyzék gondos vezetését. Széchenyi István elsőszülött fia, akiben apja mindvégig önmagát és élete célját, a haza felvirágoztatását látta és kereste, 1918. december 12-én hunyt el Budapesten. Nem vált belőle jeles államférfi, de nemesen gondolkodó, hazáját és nemzetének kultúráját szerető, hűséges és gondos családapa igen, aki távol-keleti expedíciójának tudományos eredményeivel kivívta, hogy nevét a legnagyobb magyar Ázsia-kutatók közt emlegessük.
