Aki játszik, az veszít is - Egerszegi beszélgetés Weszely Ernő harmonika és zongoraművésszel

A Roland cég adta kipróbálásra a prototípust, mint hogy a művészt szakértőnek tartják a hangszer kérdésben, s a zalaegerszegi sorstársak meghívására történt fellépésén is ezen a hangszeren játszott. Hangszerként, művészi módon lehet szólaltatni, nem szintetizátorról van szó.

– Mi a fő műfaja, mit szeret játszani harmonikán?

– Legjobban a francia sanzonokat. Nem énekelek hozzájuk. Ha Ray Charlest játszom, akkor énekelek!

– Valahol nyilatkozta, hogy a valamikori bárokban a mixernő, a zongorista, meg a pincér pszichoterápiás teamet alkotott. És hogy már ilyen nincs. Hogy éli meg, hogy megszűnt ez a világ?

– Bevallom, hogy ez azért nem volt olyan felemelő. Szakmailag jó volt. De olyan történeteket is hallottam, amire nem voltam kíváncsi. Mint egy lelki szemetesláda, amibe mindent bele lehetett tuszkolni. Valószínűleg a pincér is kapott belőle, de a zongorista arra volt hivatott, hogy mikor meghívták egy kamukonyakra, oda is menjen a meghívók asztalához, hogy azok elmondhassák a bánatukat.

Weszely Ernő nemrég zalaegerszegi sorstársainak játszott. Fotó: Pezzetta Umberto

– Van menedzsere?

– Nincs, továbbra sincs. Magam menedzselem magamat. De továbbra sem tudom, hogyan kell ezt tenni. Az élet az úgy megy, hogy néha muzsikálok, mert csak úgy rám találnak. Szia Örnikém, gyere játszani!

– Lejár még az aluljárókba zenélni?

– Amióta ez a kormány van, nem. El kellene jutnom odáig, hogy engedélyt kérjek, hogy muzsikálhassak, én erre nem vagyok hajlandó. Inkább nem muzsikálok, de engedélyt nem kérek.

– Előfordult, hogy megbüntették, vagy elzavarták?

– Persze. Amszterdamban azt tapasztalom, hogy éjszaka a városban vonósnégyesek muzsikálnak egy kapu alatt, nem rosszul. Ha én lemegyek aluljáróba muzsikálni, azzal sok embernek teszek szívességet, mert a rohanó életükben picit meg tudnak állni.

Jó példát hozott, mert Zalaegerszegen képzett blockföltés teszi boldoggá Vivaldival az arra járókat, de neki is keletkezett valami kis problémája... túl nagynak bizonyult, túl sok helyet foglalt el – áll ugyebár a két lábán...

– Révbe jutott?

– Nem, sose jutok révbe. Örökké töprengek, az is előfordul, hogy komplett szimfóniák játszódnak le az agyamban, ebből van, amit én találok ki.

– Szerez is zenét?

– Igen. Bár mostanában nem. Mostanában emberjogi problémáim vannak, én komolyan foglalkozom azzal, hogy Magyarország miért süllyedt ilyen mélyre, morálisan. Amit Budapesten tapasztalok, általánosságban is. Amikor egy tömegközlekedési járművön beszólnak, hogy leszállhatnék akár gyorsabban is, hogy ugyan már, miért nem döglöttem meg, miért vagyok a társadalomnak a nyakán – ezt mondjuk nem veszem magamra, nem nekem szól személy szerint, a társadalomnak ami valahol le van terhelve agyilag, fizikailag.

– Harcot indít, mint példaképe Ray Charles?

– Nem tudok, de bevallom őszintén, hogy tervezek egy olyan lemezkiadványt – keresem hozzá a partneremet – amin elénekelhetnénk, hogy mi is az, hogy emberi jogok? Megértetni az emberekkel, hogy ahhoz, hogy a jogainkkal élni tudjunk, ismerni kell a kötelezettségeinket is. Ha valaki élni akar emberi jogaival, akkor tisztában kell lennie a toleranciával. Bevallom, ott kezdek mérges lenni, mikor nekem valaki azt mondja, hogy ha látnád ezt a nőt, hogy néz ki, milyen ronda, hogy öltözik – ez engem már idegesít. Néha észreveszik, hogy nem látok, néha meg nem - érdekes! Olyan gáz ez a menekültprobléma is, hogy védtelen, szerencsétlen emberek elé rendőrsorfalat állítanak, nekem ez olyan félelmetes. Félelem érzésem van. Az erőszak erőszakot szül.

– Küldenék önnek egy jó kis emberjogi rap-et, ha nem gondolnám, hogy ki sem állhatja a műfajt.

– A jó rap-et szeretem. Azt a feketék nagyon tudják.

– Tud-e választani a zongora meg a harmonika között?

– Tudok. Amikor azt akarják, hogy zongorázzak, akkor zongorázok, amikor meg, hogy harmonikázzak, akkor harmonikázok. De van zongorika is, az olyan, amikor egyszerre két hangszeren játszom.

– Kedvenc zenésze Ray Charles. Van kedvenc zeneszerzője?

– Leonard Bernstein és Gershwin, de mondhatnám Debussyt, sok mindenkit.

– Sokat emlegeti Hollandiát. Ott van szereplési lehetősége?

–Már nincs, meghalt, aki menedzselt.

– Sok sztorit őriz a fellépéseiről?

– Münchenben játszottam 1992-ben, különleges dzsesszklubban. Éjfélkor kezdtünk, reggel 5-ig. Amikor már Münchenben minden koncert lezajlott, minden kocsma kiszórta a kiszórni valókat, akkor az emberek odajöttek hozzánk. Előfordult az is, hogy ha valami jó dzsesszbanda játszott Münchenben, átjöttek ők is, mert az első vonatot meg kell várni. Abban a zenekarban én többek között egy magyar származású basszusgitárossal játszottam. Vele tudtam kommunikálni egzakt módon. Egyszer csak megszólalt egy gitár mellettem, teljesen olyan volt, mintha George Benson játszott volna. Hátraszóltam: te Imre, ez pont úgy játszik, mint a Benson. Azt mondja, igen, mert hogy a Benson az. Benson pedig azt mondta, le ne tegyem a harmonikát, mert ebben most én vagyok a legjobb.

– Mit kapott a vesztessége által az élettől?

– Érzékenységet, tudást. És a tudás vágyát, mert azt gondolom, hogy ha én egy látó ember lettem volna – csabrendeki vagyok - akkor ma ott teherautó sofőr lennék, vagy földműves. Azt, hogy zenei pályára tértem, a vakságomnak köszönhetem. Biztos vagyok abban, hogy ha nekem nem nyílik az agyamban a látás elvesztésekor valami új csatorna, átlagember lennék, akiben nincs semmi rendkívüli.

– Érezte, hogy valamiben mégis gátolja ez az állapot?

– Nekem a szeptember volt a legszebb hónap, tele színvilággal. Augusztus végén szépiaszerűen tudott délután lenni Csabrendeken.... ezt azért szeretném látni újra. Ezek előjönnek néha. Amíg volt tévém, természetfilmeket szerettem hallgatni, s a szöveg nyomán feltámadt bennem a vágy, milyen is lehet.

– Mit köszönhet a nőknek?

– Azt az érzést, amiért érdemes férfinak lenni. Voltak, akik átvertek, van olyan is, amit pénzügyileg még mindig nyögök. Így érdemes élni. Aki játszik, az veszít is!