Vándorúton önmagunkhoz - Lénárd Gábor számára a részletek helyett a gondolat vált fontossá

Lénárd Gábor: – Botfai ifjúkoromban, ha a focicsapatot elkísértük meccsre a harmadik faluba, az már nagy kirándulásnak számított

Idén töltötte be 60. évét, s úgy érezte itt az ideje megvalósítani régi tervét, végiggyalogolni az El Camino-t.

– A francia és spanyol útvonalon jutottam el Santiago de Compostelába, közel ezer kilométert megtéve – idézi fel a tavaszi túrát az autodidakta szobrász, akit kenyérkereső munkája az építőiparhoz köt. – Jó tempóban, 29 nap alatt tettem meg a távot, évek óta készültem már rá testben és lélekben egyaránt. Hogy miért volt erre szükségem? Elsősorban nem vallási megfontolásokból vágtam neki, bár így is a spirituális tartalom lett a meghatározó. A 60 év számomra amolyan vízválaszó, amikor érdemes összegezni az eddigi életemet, átgondolni, melyek a helyes irányok, s mi érett meg a változtatásra. Mindenképpen egyedül akartam teljesíteni a távot, hogy az egy hónapos magány lehetőséget adjon magamba pillantani. Meg is lett az eredménye. Lehiggadtam, átalakult a látásmódom, lecsendesedtem.

A művekben mindez úgy tükröződik, hogy rusztikusabban fogalmaz, a formakeresésben a részleteknél nagyobb súlyt kapnak a gondolatok, a csiszolás helyét nyers, tépett felületek vették át. Lénárd Gábor Budapesten született, de Botfán gyerekeskedett.

– Botfainak vallom magam, mert legszebb, fiatal éveim oda kötnek – meséli. – Azóta persze hatalmasat változott a világ, akkoriban, ha a focicsapatot elkísértük meccsre a harmadik faluba, az már nagy kirándulásnak számított. Ma pedig? Jómagam a Balaton mellé kerültem, a munkám gyakorta Ausztriához köt, lányom Budapesten, fiam Londonban él.

A korpusztöredéket szinte kizárólag fűrésszel munkálta meg

Hazatérő címmel a nyáron Botfán rendezett kiállítást, amelyen párjával és alkotótársával, dr. Lampérth Melittával közösen mutatkozott be. A keszthelyi kórházban dolgozó doktornő érzékeny selyemképeivel szerepelt. Lénárd Gábor anyai ágon kötődik Botfához, nagynénje volt László Imréné – Panni néni – népdalénekes, aki mögé mintegy 40 éve a Válicka citerazenekar szerveződött. E hatás alól az ifjú Gábor sem vonhatta ki magát, a citera végigkísérte az életét, ma is szívesen nyúl a hangszerhez.

– Régi vágyam volt, hogy „otthon" is megmutathassam, mivel foglalkozom. Rengeteg emléket előhozott a találkozás, a mi korosztályunk nagyon összetartó volt. Emlékszem, hétfőn és pénteken volt mozi a faluban, ma is előttem van, ahogy elindultunk az alvégről, s mire fölértünk már vagy negyvenen voltunk. A film után pedig hajnalig beszélgettünk.

Dr. Lampérth Melitta Teremtés című selyemképe. Fotó: Magyar Hajnalka

Nemrégiben volt kiállítása Vasváron, Rumban és Győrváron, utóbbi kettőre meghívta Csengei Ágotát is, aki természetfotóit mutatta be. Jövő áprilisban pedig Sárváron állít ki a Nádasdy-kastélyban. További fontos esemény az életében, hogy egy hónapja nagypapa lett, fia révén töltheti el a büszke öröm. E pozitív inspirációk termékenyítően hatnak az alkotásra, friss tervként egy 170 centiméteres szép hársfarönk megmunkálása vár rá. Nem véletlen, hogy egy zarándok alakja bontakozik majd ki belőle.

– Az út minden percét élveztem, két apró vízhólyaggal megúsztam a gyaloglást – kanyarodunk vissza az El Camino élményeihez. – Ez a túra nem egy Himalája expedíció, de ettől még nagyon sokat ad. Napi 30-40 kilométert mentem, s sok helyen megálltam a nevezetességek kedvéért. Az út elején 170 méteres tengerszint feletti magasságból 1600 méterig kellett felkapaszkodni, miközben zuhogott az eső. De egy pillanatig sem zavart, annyira az élmény hatása alatt álltam – szavait hitelesíti, hogy amint felidézi e napokat, a karján végigfut a libabőr. – Már a visszatérést tervezem, jövő tavasszal Portugália felől, Lisszabonból, az óceán melletti hegyekben tenném meg a 670 kilométert.