Valahol elkezdtek félni

Egy világhírű magyar, akit gyakran vádolnak idehaza azzal, hogy árulkodik a külföldön, rossznak mutatja be a mai magyar helyzetet.

Az 1933 áprilisában Berettyóújfaluban zsidó vaskereskedő családban felnőtt magyar író, esszéíró, szociológus művei angol, cseh, dán, finn, francia, héber, holland, német, norvég, olasz, orosz, spanyol és szerb nyelven jelentek meg, a kortárs magyar próza világszerte ismert alakja. 2014-ben megkapja a zsidó-keresztény párbeszéd ösztönzésén fáradozók munkáját összefogó Német Koordinációs Tanács Buber-Rosenzweig-érmét. Amit például Dürrenmatt nyert el.

Tavaly attól volt hangos körülötte a sajtó, hogy 80. születésnapja előtt tisztelegve a német államfő teázni hívta. Idehaza finoman szólva sem részesült hivatalos ünneplésben. A felsorolhatatlanul sok nemzetközi díjjal rendelkező író, közgondolkodó, a világ írótársadalmának közismert tagja, a berlini művészeti akadémia és a PEN volt elnöke nem vette zokon, tudja, hogy politikai értelemben a ma már nem létező szabad demokraták szövetségével azonosítják, s ez manapság nem a legkiválóbb ajánlólevél.

Kis túlzással, már a harmadik rendszer szimpátiáját veszíti el. Zsidóként épphogy túlélte a holokausztot, hazája a gyermek Konrád Györgyöt életveszélyesen fenyegette. Majd, hiába noszogatták, a Kádár-rendszer elől sem ment külföldre, pedig nemigen hordták akkor sem a tenyerükön, művei nem jelenhettek meg. Most pedig a liberális, rosszabb esetben a balliberális negatív jelző az Öné.

- Azt kérdezi, hogy lehet megélni? Először drámai és ijesztő volt, hiszen meg akarnak ölni, később, amikor már nem akartak megölni, csak szellemi értelemben korlátoztak, elviselhetőbb volt. Ma? Mindenféle ostobaságot mondanak az emberről. Mondják csak, ez csupán nevetséges.

Jópár megnyert rágalmazási peren van túl, úgy tűnik, lakonikus nyugalommal veszi tudomásul, hogy az interneten kószáló vádaskodásokat nem tüntetik el a cáfolatok után sem.

Látszólagos csendessége ellenére határozott véleménye van a minket körülvevő világról. Miként tekint a rendszerváltás okán széles körben tapasztalható csalódottságra, amiben a politika, tán még a demokrácia iránti fenntartás is megnyilvánul, mivel egyelőre nem hozta el a nyugati típusú gazdasági fellendülést?

- Bár a világgazdasági regresszió is belejátszik, de ez egy nagy szerencsétlenség. Nem erre számítottunk. Nem tudom, van-e predesztináció arra, hogy becsapnak bennünket, s mi hagyjuk. Ha átvernek, megérdemeljük. Ebben minden ember felelőssége ott van. De ennek ellenére nem látom nagyon sötéten a dolgot, hiszen ismert okokból nagyon sokan nem árulják el a politikai szimpátiájukat, aztán az internetet sem lehet korlátozni, az olvasók ki tudják válogatni a hazugságot. Természetesen az embereknek nem lehet erőnek erejével felnyitni a szemét. Valóban eltelt rengeteg idő, elvesztegettünk húsznál is több évet, de azért reméljünk magunknak is jót. Reméljük, hogy észhez térünk.

- Optimista?

- Igen, azt gondolom, ugyanazt nem lehet még egyszer produkálni, én úgy látom, a jelenlegi hatalom valahol elkezdett félni. Azt mondom, majd meglátjuk.

Konrád György kérdésre válaszolva beszélt a nemzeti hovatartozásról. Szeretné, ha nem ennek az egyetlen elemnek a pórázán tartaná a hatalom az állam lakóit, inkább tartja szimpatikusnak a helyi önkormányzók és az európai közösség erősödését. A kisebb mértékű többektől függés hasznosabb, mint az egytől való nagyon. Az említett kettő között lévő nemzetállam küldi a csatatérre, háborúba az embereket, őt pedig majdnem deportálták hazug nemzeti eszmék nevében.

- Ha most lenne fiatal, mit tenne, mit írna?

- Először is bejárnám a világot, s közben persze írnék. Utaznék, mert most lehet, akkor ugyanis nem lehetett. Nem tudom, mit írnék. Ami eszembe jut, mindig azt teszem.

Írásainak iróniáját, szelíden hömpölygő mesélő attitűdjét az őt találkozásunkkor hallgató a szombathelyi közönség is megtapasztalhatta: számos apró történetből épült fel egy közép-európai értelmiségi férfia élete, aki máramarosi, nagyváradi zsidó rokonokra emlékszik jó szívvel, szociológus akart lenni, géppisztollyal járt '56-ban Budapest utcáin, francia tanár szeretett volna lenni, hát gyámhatóságon dolgozott, a város, mint eleven organizmus érdekelte, megalkuvás nélkül írt esszéjét esténként el kellett ásnia, soha nem volt hajlandó elhagyni a hazáját, aki benne élt a rendszerváltó politikai elitbe, a nemzetközi magasirodalomban. Arra törekedett mindig, hogy amit csinál, azért ne kelljen szégyenkezni.

Berlinben nem nagy szerencsétlenség írónak lenni , utalva a hazai helyzetek mostohaságára.

- Külföldön el tud szakadni az irodalom a politikától. A diktatúrákra jellemző ennek az ellenkezője. Itt az erkölcsi elismerés kortól függetlenül akkor mutatkozik, ha valaki jóban van a rezsimmel.

Honlapján olvasható egyik mottó: Legyünk nyugodtan furcsák, széles mosoly, de semmi sértődés!

Az életkort, a politika kellemetlenkedéseit és az optimizmust személyes dimenzióba helyezve, hozzátette, 61 éves volt, amikor az ötödik gyermeke megszületett. Akkor arra gondolt, még minimum húsz évig kell élnie, hogy fel tudja nevelni Zsuzsikát. Sikerült. A második generációs gyerekcsapat is felnőtt körülötte.

Művei alapvetően életrajzi ihletésűek, híven követik az életét, pályáját: Elutazás és hazatérés, Harangjáték, A cinkos, Inga, Hagyaték, A látogató, Kőóra, Kakasok bánata, Kerti mulatság, Fenn a hegyen, napfogyatkozáskor, A városalapító, Vendégkönyv.