Országok rongya! papír a neved!

Nem a könyvről, hanem annak alapanyagáról, a papírról és a papír rejtekéről, a vízjelekről lesz szó.  A Zala Megyei Levéltár őrzésében lévő iratanyag mennyiségét úgy tudjuk megmérni, hogy az iratlapokat egymás mellé helyezzük, és az így kapott, papírkígyót lemérjük méterben. Legkorábbi oklevelünk dátuma 1240, az utolsó iratátvétel időpontja 2012. A két dátum között eltelt idő alatt keletkezett iratanyag mennyisége 11 ezer méter, vagyis 11 km hosszan kanyarognak Zala megye írásbeliségének dokumentumai.

A papírt, az írásbeliség terjedésével egyre nagyobb mennyiségben kellett előállítani, hiszen a közigazgatással, jogszolgáltatással, tulajdonviszonyokkal stb. kapcsolatos ügyekről írásos dokumentumok készültek. Hazánkban a 14. századtól vált általánossá a papírhasználat. Mintegy kétszáz évig, a 16. század első harmadáig külföldi papírt használtunk, itáliai, francia, svájci, osztrák papírmalmokban gyártott lapokat. Az önálló magyar papírkészítés a 16. század elején indult meg. Bővizű folyók, patakok mentén létesültek a papírgyártás hazai műhelyei, olyan területeken, ahol elegendő mennyiségű víz állt rendelkezésre a malom szerkezetének meghajtására, a papírkészítés alapanyagául szolgáló rongy megtisztítására, áztatására. A 16. század elején már mindenki tudhatta, hogyan készül a papír, Hans Sachs rímekbe is szedte:

"Rongyot gyűjtök a malomba
vízikerék gyorsan hajtja,
vágott rongyom összezúzza,
és a pépet, vízzel húzva,
merek ívet, filcre teszem,
a sajtóval kipréselem.
Felakasztom, kisimítom,
fehér, fényes, így eladom."

Ha a 16-18. századi, rongyalapú iratokat a fény felé fordítjuk, szemünkbe ötlik a papír vízjele. A papírlapban megjeleníteni kívánt jegyet vagy filigránt vékony drótból, fémszálból készítették, ezt merítőszitára erősítették, melyre a rongyból készített papírpépet öntötték. A fémszál körül a lap vékonyabb maradt, így vált láthatóvá a papírkészítő műhely emblémája, mai kifejezéssel úgy is mondhatnánk logója, mellyel azonosíthatóvá vált a malom és a papír készítője, többnyire annak monogramjával. A vízjel mesterjegy, márkajelzés is volt, hiszen a kereskedők ennek ismeretében szerezték be az éppen keresett papíripari terméket. A papírkészítők mesterségbeli tudásukról papírjaik beszélnek, ügyes kezű mesterekről vallanak.

Zala megye hivatalai a 17-18. században elsősorban a Vas megyei Léka és a Szepes megyei Igló malmainak termékeiből vásároltak, levéltárunk iratain is többek között az említett malmok vízjelei láthatók. Az Eszterházy család által 1731-ben alapított lékai malom 1840-ig működött. Az egy emeletes épület földszintjén lakás és a papírkészítéshez szükséges technikai berendezések voltak, az emeleten legényszállás, valamint papírraktár, szárítópadlás volt található. A Gyöngyös vize mellé épült malomnak, több mint száz éves fennállása alatt, hat bérlője volt. Írópapírt, kottapapírt és itatóst gyártottak. 1776 és 1802 között Wenko Osvald bérelte. Díszes címer-vízjelét megcsodálhatjuk a közgyűlési jegyzőkönyveink és a hozzá tartozó iratok lapjain. 1675-ben alapították a Szepes megyei Igló városának malmát. A Hernád partján álló papírmalom szintén 1840-ig működött. Írópapírt, nyomópapírt gyártottak. Iratainkon a papírmalom többféle vízjelével találkozunk, pl. koronás pajzsban postakürt Igló felirattal, vagy koronás kétfejű sas szívpajzzsal IGLAU felirattal.

Wenko Oszvald vízjele. 1776 és 1802 között bérelte a lékai malmot

A magyar vízjelek formavilága gazdag, a vízjelmotívumok száma eléri az ezret. Szemünk elé tárulnak városkapuk, címerek, mesevilágba illő figurák. Kedveltek voltak az állatmotívumok, mint pl. kutya, medve, ló, oroszlán. Mitológiai alakok közül láthatunk szirént, egyszarvút. Találkozunk számokkal, monogramokkal, vallási, növényi, állati motívumokkal.

A papír az írásbeliség, a művelődés, a közösségi élet nélkülözhetetlen eszköze. S ami a hivatalok számára szükséges munkaeszköz, arról a költők, írók szeretettel vallanak, gyakorta említik műveikben. Kosztolányi Dezső imája így szól: "Istenem, add, hogy földi mivoltomban, esetleg sejtcsoportjaimmal, unalmas külsőségeimben, folyton ingadozó kilóimmal egészen megsemmisüljek, s egészen papírrá változzam. De ne legyek olyan papír, melyet egerek rágnak, hanem élő papír, mely valahányszor kezébe veszi az olvasó, fölpördüljön a tenyere és a vére melegétől, mely titokzatos összefüggésben van az én, már rég elmúlt s még mindig ható életemmel. Engedd tehát, hogy ahhoz az eleven papírhoz hasonlítsak, mellyel valaha gyermekkoromban játszottam."
Hamvas Béla az elmúlt század nagy gondolkodója pedig így vall az Íróasztalkultúra című esszéjében: "A halványsárga, bordás, félvastag, merített papír a gyengém. Fontos, hogy famentes legyen. A vízjelekre különösen ügyelni kell. Ez a papírnak különös szépséget ad".