Kései találkozás: Piros Ildikó és Huszti Péter Nagykanizsán

A művet a szintén Kossuth-díjas Kerényi Imre rendezte, aki kitűnő érzékkel hangolta össze a házastársak játékát.Az egyik főhős a tengerparti gyógyszálló betege (Piros Ildikó), aki éjszakánként meglepő dolgokat művel: mezítláb mászik az ablakon át, hogy sirályokat etessen és a kezelteknek énekeljen a szanatórium kertjében. A főorvos (Huszti Péter) ezért magához rendeli, hogy tételesen számon kérje, miért nem tartja be az intézmény házirendjét. A nő és a férfi vitájából különleges kapcsolat bontakozik ki. Először csak pusztán véletlenül találkoznak, később viszont már randevút beszélnek meg. Lassan a nézők is betekintést nyernek a két eltérő egyéniség életébe. Felszínre kerül a keserű valóság: a nő fia 18 évesen a fronton esett el, míg a professzor felesége szintén a tűzvonalban, egy tábori kórház orvosaként halt meg. A két lélek ezen a ponton ugyan egymásra talál, ám a férfi szíve még mindig foglalt, hiszen mindennap friss virágot visz a felesége sírjára. A páros jó barátságot köt egymással, de mindketten tudják, ennél tovább nem merészkedhetnek: a tisztelet és az értékek mindennél előrébbvalóak.


A kétrészes előadás szünetében, az öltözőben beszélgettünk Huszti Péterrel.

- A civil életben önök férj és feleség. Mégis ebben a darabban kicsit idegennek tűnnek, miként lehet áthidalni ezt a fajta kettősséget?

- Ez egy nagyon nagy történet, talán ezért is annyira sikeres, mert egy szép emberi kapcsolatot mutat be - válaszolt Huszti Péter. - Azt hiszem, nem az az első szempont, hogy házaspár vagyunk. Persze az biztos, hogy ilyenkor kicsit arról is beszélünk, amit a civil életben és a pályánk során átéltünk: örömökről, bánatokról és keserűségről. Jó az is, ha a színész benne van a Hamletben a saját életével, még ha nem próbálja is beletenni ezekbe a szerepekbe, óhatatlanul is belecsúsznak a saját érzések. Ettől lesz a közönség számára átélhető. A közelmúltban volt az 50. előadás, s a visszajelzések azt mutatják, hogy rajtunk kívül a nézők emlékei és érzései is mindig a felszínre kerülnek. A háború mindenkit érintett valamilyen módon, bármilyen életkorban is legyen az illető. Ezért vannak különleges csendek a nézőtéren, mert ők együtt játszanak velünk, s én világéletemben ezt a színházat szerettem. Nem azt, amit hidegen lehet nézni, mindig azt gondoltam, hogy az Othello sorsában mi magunk is ott vagyunk: tudjuk, mit jelenta féltékenység, árulás, veszteség. Ezeket az érzelmeket megmozdítja egy jó darab, mint például a Kései találkozás. S mi ott fenn a színpadon is érezzük ezt különleges elektromos áramot.

- Mit jelent önnek a szerelem, s hogyan tudja az érzés lényegét megosztani a közönséggel?

- A szerelemtől csak egy lépésre van a szeretet és a megértés. Ha valakinek a szerelem jut eszébe a történetről az nagyon jó üzenet, hiszen a közönségtől tudjuk, vágynának arra, hogy ez a két ember végül összekerüljön. A nő megérti a professzor tiszta, rendszerető karakterét, a férfit pedig megfogja ez a bohókás és röpködő kis nő. Hát igen, a szerelem. A szerelemről mindig úgy kell beszélni, hogy ne legyünk túlságosan érzelgősek, mégis erős, igazi hatást érjünk el. A színésznek, akit ismernek az emberek, sokat tudnak róla, hitelesnek kell maradni, ezért nem árt, ha magából is ad valamicskét.

- Talán éppen ezért játsszák telt ház előtt a darabot.

- Az emberek kíváncsiak ránk, szeretnek minket, ez már igazi érték, büszkék lehetünk rá mindketten, hisz ezek szerint a tetteinkkel, a pályánk iránti alázattal elértük, hogy ennyien őszintén tapsoljanak az előadás végén.