Egy borzongató könyv - Natascha Kampusch vallomása nyolc év rabságáról

A fiatal lány - nagyon tudatosan - csak néhány interjút adott kiszabadulása után, ám mégsem tűnt el az emberek szeme elől, sokáig vezetett egy talkshow-t például. Azóta leérettségizett, újra megtalálta a családját és önmagát, s nemrég érezte megfelelőnek az időt ahhoz, hogy mindent leírjon egy könyvben.

A könyv első meglepő tulajdonsága, hogy higgadt és rendkívül tudatos. A fiatal lány visszafogottan ír az őt ért kínzásokról, bántalmazásokról, fogva tartásának embertelen körülményeiről. Öngyilkossági kísérleteiről, szülei felelőtlen neveléséről és szökési próbálkozásairól őszintén beszél. Nem hibáztat, nem okol, nem vádaskodik, tényszerűen közli a történteket, s mellesleg szinte szakértő módjára elemzi az általa csak tettesnek hívott Priklopil énképét és vélt vagy valós kórképét.

Sok, a médiában szárnyra kapott kérdésre is választ kaphatunk: miért nem szenved szerinte Stockholm-szindrómában, hogyan készült tudatosan a szökésre éveken át, s mit érzett, mikor megtudta, öngyilkos lett a fogvatartója.

Natascha igyekszik minden olyan kérdést megválaszolni, ami szerinte tévesen hangzott el az ügyében, kijavítja azokat a feltételezéseket, melyek szerint azért vette meg a borzalmak házát, hogy aztán ott éljen, hogy szerelmes volt az elrablójába, s megviselte a halála. Egy páratlan személyiségű és erős gyermekkel, majd fiatal nővel találjuk szemben magunkat, aki két kézzel kapaszkodott a személyisége utolsó darabjaiba, s nem volt hajlandó elfelejteni a nevét, aki minden karácsonyra készített ajándékot a szüleinek, s akit a megaláztatások nem törtek meg, sőt, erősebbé tettek. Mert a könyvet úgy is olvashatjuk, ha egy fejlődő személyiség ekkora nyomás hatására sem tört össze, nem zuhant depresszióba, akkor talán a mi hétköznapi gondjaink sem olyan súlyosak, vagy legalább megoldhatók. Ám egy kérdésben hajthatatlan marad: nem akar arról beszélni, volt-e köztük bármiféle szexuális kapcsolat. Ez, mint mondja, a magánszférája része, már csak ennyi maradt neki.

Amiket viszont elmondott, páratlanok, hiszen még sohasem fordult elő, hogy ennyi ideig raboskodó áldozat beszámoljon a történetéről. Az olvasó pedig borzongással telve teheti le az utolsó lapok után a könyvet: mindez megtörtént, nem is olyan régen, nem is olyan messze tőlünk...