Sírni vagy nevetni?

 Ugyanis a valaha jobb napokat látott földbirtokosnő, Andrejevna és világszép kertjének sorsa világok találkozását vetíti. A főszereplő Tánczos Adrienn kissé egzaltált alakítását alighanem vegyes fogadtatás kíséri, pedig érthető a személyiség többrétegűsége: gyermekkorába réved, Párizs és a szerelem után vágyódik, holott a kert elvesztését kellene megakadályoznia. Vagy hagyni, s eladni. Egyikben sem segít a környezete. Visszahúzná fogadott lánya, Várja (Sztankay Orsolya szép, hervatag, gyakorlatias és reménytelenül szerelmes), a főalakká előlépő Firsz (nem először csodáljuk Wellmann György eszköztelen, meghatározó jelenlétét), testvére, Gajev Leonyid (Nádházy Péter bizonyára lesz még érvényesebb is) a könyvelő, Jepihodov (Szakály Aurél kicsit túlőrüli kulcsjelenetét; orosznak orosz a mű, de mégse Dosztojevszkij...). A másik világba csábít Lopahin (Urházy Gábor László a kikupálódó jobbágyok felemelkedő rétegének nem is annyira gátlástalan képviselője), Sarlotta, a nevelőnő és illuzionista  (Kovács Olga a szürreális vetületet jeleníti, szimpatikusan fanyar humorral), Ánya, Andrejevna lánya (Kálóczi Orsolya tiszta, nyíltszívű, naiv és bájos), s Trofimov, a tudálékos örökdiák (Mihály Péter mint filozófus, s mint tétova szerelmes két erős pillanattal is megajándékozza közönségét). Ők mind másféleképp, de valahogy a továbblépést szorgalmaznák. Ha veszik az eladósodás miatt a kert, vesszen, csak józanodjon ki a birtok úrnője, ne kergesse önveszélyesen illúzióit. A senki földjén és a fenti figurák közt szaladgál - főleg kölcsönért - Piscsik (György János a minden helyzetben talpra eső ügyeskedőt harsány hangnemben adja).

A lényeget tehát kétféleképp írja le Sztarenki Pál rendezése: pusztul a régi érzéki szépség, melynek fájdalmas metafórája a cseresznyéskert. De különben meg ne nyavalyogjunk már annyit, vegyük észre, a szerencsétlenségünknek mi magunk vagyunk a kovácsai.

Szerintem előzékenyen, avagy gondolkodtatóan hagyja nyitva a kérdést.

A mi válaszunkra vár. Révedjünk a régi talmi biztonságba vagy lépjünk a sótlanul praktikus jövőbe?

A mi válaszunkra vár. Révedjünk a régi talmi biztonságba vagy lépjünk a sótlanul praktikus jövőbe?

Író és színház felemás találkozása

Az 1898-ban indult híres moszkvai Művész Színház társulata és rendezője Sztanyiszlavszkij, az elemző módszer alkalmazója nagy becsben tartotta Csehovot. A kapcsolat a Sirállyal kezdődött, melyet ez a színház vitt sikerre, aztán a legtöbb Csehov-darabot játszották. Az egymásra találás mégis felemásra sikerült, hiszen épp Sztanyiszlavszkijnak köszönhető, hogy a szerző szándéka ellenére szomorú műként tartjuk számon azt, amit Csehov komédiának szánt.