Reálisan önmagunkról és a világról

- Párhuzamot lehet-e vonni napjaink politikai-közéleti tendenciái, a szélsőjobboldal térnyerése, a növekvő antiszemitizmus és a cigányellenesség, illetve a XX. század első felére, pontosabban a két világháború közti időszakra jellemző viszonyok között? - kérdeztük a professzortól.

- Bizonyos szempontból felfedezhető egyfajta analógia, de mint minden párhuzam, ez is sántít. Az igaz, hogy a szélsőjobboldal egyes körei ma is használják a két világháború közti szélsőjobbos csoportokra jellemző szimbolika elemeit, ezzel voltaképpen azonosságot vállalva elődeikkel. Ebből azonban még nem következik, hogy ugyanazt akarják, vagy ugyanazt megtehetik, amit akkor azok tettek, hiszen Európa ma egészen más. Egyelőre nem látni sem Hitlert, sem Mussolinit, márpedig ahhoz, ami a 30-as, 40-es években Magyarországon történt, kellett egy olyan Németország és Olaszország is, aminek napjainkban - szerencsére - nyomait sem tapasztaljuk.

- A magyarság Trianont nemzettragédiaként élte meg, az általa okozott sokkot máig nem sikerült maradéktalanul kiheverni. Azóta is bűnbakot keresünk, amit gyakran a nagyhatalmakban találunk meg.

- Versailles-ban példátlan döntés született, való igaz, de nem alaptalan, s legfőképpen nem fakadt tájékozatlanságból. A békekötés tárgyalására érkező nagyhatalmak delegációi, szakértői kész javaslatokat vittek, s pontosan tudták, mit, miért tesznek. A határok kijelölése során figyelembe vették a Monarchiában élő nemzetiségek függetlenedést célzó törekvéseit, amelyek már 1848-49-ben szétrobbantották volna az Osztrák- Magyar Monarchiát, ha nem avatkoznak bele a forradalom menetébe az oroszok. Ugyanakkor határt is szabtak az említett nációk területszerző vágyainak, hiszen tudjuk, hogy a kisállami igényekben például Moson, Sopron, Vas és Zala megyében 170 km hosszúságban, 60-75 kilométernyi szélességben úgynevezett szláv korridor kötötte volna össze az északi és a déli szláv államokat, s választotta volna el Magyarországot és Ausztriát, megelőzendő az esetleges újraegyesülést. Ha a korridor megvalósul, fél Dunántúlt elveszítjük, s akkor még nem beszéltünk a románok törekvéseiről, akik a Tisza vonaláig szerették volna kitolni a Román Királyság határát. Összességében tehát még rosszabbul is járhattunk volna, mint ami valójában történt. Ettől még természetesen Trianon problematikája él, létezik, nem lehet és nem is szabad megfeledkeznünk róla.

- Ön Horthy Miklós munkásságát kutatva jelentős tudományos munkákat tett le az asztalra. A kormányzó a XX. század talán legellentmondásosabb megítélésű hazai politikai személyisége manapság.

- Először is el kellene dönteni, hogy Horthyról, a kormányzóról beszélünk, vagy a katonáról, esetleg a 44-es sikertelen kiugrási kísérlet levezénylőjéről ? Mindent összevetve, nem alaptalanul ellentmondásos Horthy személyisége, mert tevékenységében pozitív és negatív vonások egyaránt találhatók. Mi, történészek, azt szoktuk mondani, hogy a pálya vége minősít visszamenőleg is. Analógiaként a finn Mannerheimet említeném, aki hasonló módon került hatalomra, mint Horthy, s nem néhány száz vagy ezer embert végeztetett ki, hanem 30 ezret a Magyarországnál kisebb Finnországban, de 1939-ben és 1944-ben is nagy szerepe volt abban, hogy hazája megmenekült a szovjet megszállástól. Ezt a finnek természetesen a javára írják. Ha Horthy eredményesebben szervezi meg a kiugrást, valószínűleg ma mi is másként gondolnánk rá. Összefoglalva: nem hiszem, hogy Horthy Miklós véres kezű diktátor lett volna, de kétségtelenül nem nevezhető XX. századi demokrata államférfinak sem. Őt leginkább egy konzervatív-liberális meggyőződésű XIX. századi úriembernek tekintem, akinek a politikája a kritikus pillanatokban nem bizonyult mindig eredményesnek. A mai társadalomban nagyon ellentétes Horthy-képek élnek, amiről folyhatna bővebb diskurzus is, ehelyett a volt kormányzó ügye megragadt a szlogenek szintjén, s csak oda-vissza lövöldözés jellemzi. Holott szükség lenne értelmes párbeszédekre, amelyek talán közelebb vinnék a magyar társadalmat ahhoz, hogy reálisabban lássa múltját, s nagyképűség, illetve kisebbrendűségi érzés nélkül, helyén kezelje önmagát.

- Versailles-ban példátlan döntés született, való igaz, de nem alaptalan, s legfőképpen nem fakadt tájékozatlanságból. A békekötés tárgyalására érkező nagyhatalmak delegációi, szakértői kész javaslatokat vittek, s pontosan tudták, mit, miért tesznek. A határok kijelölése során figyelembe vették a Monarchiában élő nemzetiségek függetlenedést célzó törekvéseit, amelyek már 1848-49-ben szétrobbantották volna az Osztrák- Magyar Monarchiát, ha nem avatkoznak bele a forradalom menetébe az oroszok. Ugyanakkor határt is szabtak az említett nációk területszerző vágyainak, hiszen tudjuk, hogy a kisállami igényekben például Moson, Sopron, Vas és Zala megyében 170 km hosszúságban, 60-75 kilométernyi szélességben úgynevezett szláv korridor kötötte volna össze az északi és a déli szláv államokat, s választotta volna el Magyarországot és Ausztriát, megelőzendő az esetleges újraegyesülést. Ha a korridor megvalósul, fél Dunántúlt elveszítjük, s akkor még nem beszéltünk a románok törekvéseiről, akik a Tisza vonaláig szerették volna kitolni a Román Királyság határát. Összességében tehát még rosszabbul is járhattunk volna, mint ami valójában történt. Ettől még természetesen Trianon problematikája él, létezik, nem lehet és nem is szabad megfeledkeznünk róla.

- Ön Horthy Miklós munkásságát kutatva jelentős tudományos munkákat tett le az asztalra. A kormányzó a XX. század talán legellentmondásosabb megítélésű hazai politikai személyisége manapság.

- Először is el kellene dönteni, hogy Horthyról, a kormányzóról beszélünk, vagy a katonáról, esetleg a 44-es sikertelen kiugrási kísérlet levezénylőjéről ? Mindent összevetve, nem alaptalanul ellentmondásos Horthy személyisége, mert tevékenységében pozitív és negatív vonások egyaránt találhatók. Mi, történészek, azt szoktuk mondani, hogy a pálya vége minősít visszamenőleg is. Analógiaként a finn Mannerheimet említeném, aki hasonló módon került hatalomra, mint Horthy, s nem néhány száz vagy ezer embert végeztetett ki, hanem 30 ezret a Magyarországnál kisebb Finnországban, de 1939-ben és 1944-ben is nagy szerepe volt abban, hogy hazája megmenekült a szovjet megszállástól. Ezt a finnek természetesen a javára írják. Ha Horthy eredményesebben szervezi meg a kiugrást, valószínűleg ma mi is másként gondolnánk rá. Összefoglalva: nem hiszem, hogy Horthy Miklós véres kezű diktátor lett volna, de kétségtelenül nem nevezhető XX. századi demokrata államférfinak sem. Őt leginkább egy konzervatív-liberális meggyőződésű XIX. századi úriembernek tekintem, akinek a politikája a kritikus pillanatokban nem bizonyult mindig eredményesnek. A mai társadalomban nagyon ellentétes Horthy-képek élnek, amiről folyhatna bővebb diskurzus is, ehelyett a volt kormányzó ügye megragadt a szlogenek szintjén, s csak oda-vissza lövöldözés jellemzi. Holott szükség lenne értelmes párbeszédekre, amelyek talán közelebb vinnék a magyar társadalmat ahhoz, hogy reálisabban lássa múltját, s nagyképűség, illetve kisebbrendűségi érzés nélkül, helyén kezelje önmagát.

- Versailles-ban példátlan döntés született, való igaz, de nem alaptalan, s legfőképpen nem fakadt tájékozatlanságból. A békekötés tárgyalására érkező nagyhatalmak delegációi, szakértői kész javaslatokat vittek, s pontosan tudták, mit, miért tesznek. A határok kijelölése során figyelembe vették a Monarchiában élő nemzetiségek függetlenedést célzó törekvéseit, amelyek már 1848-49-ben szétrobbantották volna az Osztrák- Magyar Monarchiát, ha nem avatkoznak bele a forradalom menetébe az oroszok. Ugyanakkor határt is szabtak az említett nációk területszerző vágyainak, hiszen tudjuk, hogy a kisállami igényekben például Moson, Sopron, Vas és Zala megyében 170 km hosszúságban, 60-75 kilométernyi szélességben úgynevezett szláv korridor kötötte volna össze az északi és a déli szláv államokat, s választotta volna el Magyarországot és Ausztriát, megelőzendő az esetleges újraegyesülést. Ha a korridor megvalósul, fél Dunántúlt elveszítjük, s akkor még nem beszéltünk a románok törekvéseiről, akik a Tisza vonaláig szerették volna kitolni a Román Királyság határát. Összességében tehát még rosszabbul is járhattunk volna, mint ami valójában történt. Ettől még természetesen Trianon problematikája él, létezik, nem lehet és nem is szabad megfeledkeznünk róla.

- Ön Horthy Miklós munkásságát kutatva jelentős tudományos munkákat tett le az asztalra. A kormányzó a XX. század talán legellentmondásosabb megítélésű hazai politikai személyisége manapság.

- Először is el kellene dönteni, hogy Horthyról, a kormányzóról beszélünk, vagy a katonáról, esetleg a 44-es sikertelen kiugrási kísérlet levezénylőjéről ? Mindent összevetve, nem alaptalanul ellentmondásos Horthy személyisége, mert tevékenységében pozitív és negatív vonások egyaránt találhatók. Mi, történészek, azt szoktuk mondani, hogy a pálya vége minősít visszamenőleg is. Analógiaként a finn Mannerheimet említeném, aki hasonló módon került hatalomra, mint Horthy, s nem néhány száz vagy ezer embert végeztetett ki, hanem 30 ezret a Magyarországnál kisebb Finnországban, de 1939-ben és 1944-ben is nagy szerepe volt abban, hogy hazája megmenekült a szovjet megszállástól. Ezt a finnek természetesen a javára írják. Ha Horthy eredményesebben szervezi meg a kiugrást, valószínűleg ma mi is másként gondolnánk rá. Összefoglalva: nem hiszem, hogy Horthy Miklós véres kezű diktátor lett volna, de kétségtelenül nem nevezhető XX. századi demokrata államférfinak sem. Őt leginkább egy konzervatív-liberális meggyőződésű XIX. századi úriembernek tekintem, akinek a politikája a kritikus pillanatokban nem bizonyult mindig eredményesnek. A mai társadalomban nagyon ellentétes Horthy-képek élnek, amiről folyhatna bővebb diskurzus is, ehelyett a volt kormányzó ügye megragadt a szlogenek szintjén, s csak oda-vissza lövöldözés jellemzi. Holott szükség lenne értelmes párbeszédekre, amelyek talán közelebb vinnék a magyar társadalmat ahhoz, hogy reálisabban lássa múltját, s nagyképűség, illetve kisebbrendűségi érzés nélkül, helyén kezelje önmagát.

- Ön Horthy Miklós munkásságát kutatva jelentős tudományos munkákat tett le az asztalra. A kormányzó a XX. század talán legellentmondásosabb megítélésű hazai politikai személyisége manapság.

- Először is el kellene dönteni, hogy Horthyról, a kormányzóról beszélünk, vagy a katonáról, esetleg a 44-es sikertelen kiugrási kísérlet levezénylőjéről ? Mindent összevetve, nem alaptalanul ellentmondásos Horthy személyisége, mert tevékenységében pozitív és negatív vonások egyaránt találhatók. Mi, történészek, azt szoktuk mondani, hogy a pálya vége minősít visszamenőleg is. Analógiaként a finn Mannerheimet említeném, aki hasonló módon került hatalomra, mint Horthy, s nem néhány száz vagy ezer embert végeztetett ki, hanem 30 ezret a Magyarországnál kisebb Finnországban, de 1939-ben és 1944-ben is nagy szerepe volt abban, hogy hazája megmenekült a szovjet megszállástól. Ezt a finnek természetesen a javára írják. Ha Horthy eredményesebben szervezi meg a kiugrást, valószínűleg ma mi is másként gondolnánk rá. Összefoglalva: nem hiszem, hogy Horthy Miklós véres kezű diktátor lett volna, de kétségtelenül nem nevezhető XX. századi demokrata államférfinak sem. Őt leginkább egy konzervatív-liberális meggyőződésű XIX. századi úriembernek tekintem, akinek a politikája a kritikus pillanatokban nem bizonyult mindig eredményesnek. A mai társadalomban nagyon ellentétes Horthy-képek élnek, amiről folyhatna bővebb diskurzus is, ehelyett a volt kormányzó ügye megragadt a szlogenek szintjén, s csak oda-vissza lövöldözés jellemzi. Holott szükség lenne értelmes párbeszédekre, amelyek talán közelebb vinnék a magyar társadalmat ahhoz, hogy reálisabban lássa múltját, s nagyképűség, illetve kisebbrendűségi érzés nélkül, helyén kezelje önmagát.

- Ön Horthy Miklós munkásságát kutatva jelentős tudományos munkákat tett le az asztalra. A kormányzó a XX. század talán legellentmondásosabb megítélésű hazai politikai személyisége manapság.

- Először is el kellene dönteni, hogy Horthyról, a kormányzóról beszélünk, vagy a katonáról, esetleg a 44-es sikertelen kiugrási kísérlet levezénylőjéről ? Mindent összevetve, nem alaptalanul ellentmondásos Horthy személyisége, mert tevékenységében pozitív és negatív vonások egyaránt találhatók. Mi, történészek, azt szoktuk mondani, hogy a pálya vége minősít visszamenőleg is. Analógiaként a finn Mannerheimet említeném, aki hasonló módon került hatalomra, mint Horthy, s nem néhány száz vagy ezer embert végeztetett ki, hanem 30 ezret a Magyarországnál kisebb Finnországban, de 1939-ben és 1944-ben is nagy szerepe volt abban, hogy hazája megmenekült a szovjet megszállástól. Ezt a finnek természetesen a javára írják. Ha Horthy eredményesebben szervezi meg a kiugrást, valószínűleg ma mi is másként gondolnánk rá. Összefoglalva: nem hiszem, hogy Horthy Miklós véres kezű diktátor lett volna, de kétségtelenül nem nevezhető XX. századi demokrata államférfinak sem. Őt leginkább egy konzervatív-liberális meggyőződésű XIX. századi úriembernek tekintem, akinek a politikája a kritikus pillanatokban nem bizonyult mindig eredményesnek. A mai társadalomban nagyon ellentétes Horthy-képek élnek, amiről folyhatna bővebb diskurzus is, ehelyett a volt kormányzó ügye megragadt a szlogenek szintjén, s csak oda-vissza lövöldözés jellemzi. Holott szükség lenne értelmes párbeszédekre, amelyek talán közelebb vinnék a magyar társadalmat ahhoz, hogy reálisabban lássa múltját, s nagyképűség, illetve kisebbrendűségi érzés nélkül, helyén kezelje önmagát.

- Először is el kellene dönteni, hogy Horthyról, a kormányzóról beszélünk, vagy a katonáról, esetleg a 44-es sikertelen kiugrási kísérlet levezénylőjéről ? Mindent összevetve, nem alaptalanul ellentmondásos Horthy személyisége, mert tevékenységében pozitív és negatív vonások egyaránt találhatók. Mi, történészek, azt szoktuk mondani, hogy a pálya vége minősít visszamenőleg is. Analógiaként a finn Mannerheimet említeném, aki hasonló módon került hatalomra, mint Horthy, s nem néhány száz vagy ezer embert végeztetett ki, hanem 30 ezret a Magyarországnál kisebb Finnországban, de 1939-ben és 1944-ben is nagy szerepe volt abban, hogy hazája megmenekült a szovjet megszállástól. Ezt a finnek természetesen a javára írják. Ha Horthy eredményesebben szervezi meg a kiugrást, valószínűleg ma mi is másként gondolnánk rá. Összefoglalva: nem hiszem, hogy Horthy Miklós véres kezű diktátor lett volna, de kétségtelenül nem nevezhető XX. századi demokrata államférfinak sem. Őt leginkább egy konzervatív-liberális meggyőződésű XIX. századi úriembernek tekintem, akinek a politikája a kritikus pillanatokban nem bizonyult mindig eredményesnek. A mai társadalomban nagyon ellentétes Horthy-képek élnek, amiről folyhatna bővebb diskurzus is, ehelyett a volt kormányzó ügye megragadt a szlogenek szintjén, s csak oda-vissza lövöldözés jellemzi. Holott szükség lenne értelmes párbeszédekre, amelyek talán közelebb vinnék a magyar társadalmat ahhoz, hogy reálisabban lássa múltját, s nagyképűség, illetve kisebbrendűségi érzés nélkül, helyén kezelje önmagát.

- Először is el kellene dönteni, hogy Horthyról, a kormányzóról beszélünk, vagy a katonáról, esetleg a 44-es sikertelen kiugrási kísérlet levezénylőjéről ? Mindent összevetve, nem alaptalanul ellentmondásos Horthy személyisége, mert tevékenységében pozitív és negatív vonások egyaránt találhatók. Mi, történészek, azt szoktuk mondani, hogy a pálya vége minősít visszamenőleg is. Analógiaként a finn Mannerheimet említeném, aki hasonló módon került hatalomra, mint Horthy, s nem néhány száz vagy ezer embert végeztetett ki, hanem 30 ezret a Magyarországnál kisebb Finnországban, de 1939-ben és 1944-ben is nagy szerepe volt abban, hogy hazája megmenekült a szovjet megszállástól. Ezt a finnek természetesen a javára írják. Ha Horthy eredményesebben szervezi meg a kiugrást, valószínűleg ma mi is másként gondolnánk rá. Összefoglalva: nem hiszem, hogy Horthy Miklós véres kezű diktátor lett volna, de kétségtelenül nem nevezhető XX. századi demokrata államférfinak sem. Őt leginkább egy konzervatív-liberális meggyőződésű XIX. századi úriembernek tekintem, akinek a politikája a kritikus pillanatokban nem bizonyult mindig eredményesnek. A mai társadalomban nagyon ellentétes Horthy-képek élnek, amiről folyhatna bővebb diskurzus is, ehelyett a volt kormányzó ügye megragadt a szlogenek szintjén, s csak oda-vissza lövöldözés jellemzi. Holott szükség lenne értelmes párbeszédekre, amelyek talán közelebb vinnék a magyar társadalmat ahhoz, hogy reálisabban lássa múltját, s nagyképűség, illetve kisebbrendűségi érzés nélkül, helyén kezelje önmagát.