Emigráns sorsok - 20 éve temették újra Nagy Imrét és mártírtársait

Kádár János államminiszter jóváhagyásával 51 éve ítélte halálra a szovjet intervencióval restaurált kommunista hatalom bírósága Nagy Imrét és vértanútársait (Maléter Pál hadügyminisztert, Gimes Miklós újságírót és Szilágyi József rendőr-forradalmárt), 56-os szerepvállalásuk megtorlásaként. A kivégzett miniszterelnök és társai (köztük a per kezdetére elhunyt Losonczy Géza) 20 évvel ezelőtti újratemetése pedig úgy vonul be a történelemkönyvekbe, mint az a nap, amikor a kádári diktatúra lezárásának igénye elemi erővel tört felszínre a társadalomban, s amikor az állampárt reformszárnyától a rendszerváltást követelő ellenzéki körökig majd mindenki demonstratívan felvállalta a mártírok, s a forradalom örökségét (hogy ki számításból és ki meggyőződésből, már más kérdés).


Nagy Imre és társai újratemetése 20 évvel ezelőtt. Ekkor már nem lehetett akadályt gördíteni a változás elé; a rendszer lebontását a tengerentúli magyarok is üdvözölték
Fotó: archív

A forradalom közelmúltbeli jubileuma apropóján több zalai érintettet (egykori ellenállót, meghurcoltat és emigránst) mutattunk be lapunkban, s most, az ötvenhatos vértanúk emléknapján is egy helyi vonatkozású személyes történetet teszünk közzé. Tavaly november 4-én rövid olvasói levelet közölt lapunk; a zalaegerszegi Hir Mihályné elevenítette fel középső bátyja 56-os disszidálásának körülményeit. Mint írta, Miklós távozása után búskomorságba esett édesapjuk minden este ott ült a rádió előtt, hallgatta a Szabad Európát, és várta az előre megbeszélt üzenetet.

A fiúk, a fiúk megvannak - tört ki belőle az öröm, amikor egy este bemondták a következőt: Pajti, Szidi, Dorka üzeni, hogy szerencsésen átjutottak a határon, és jó helyen vannak. Pajti, Szidi és Dorka három egerszegi fiatalember kutyáinak neve volt - a nyugatra távozók így adták családtagjaik tudtára, hogy végül sikerült a manőver. Németh Miklós, a levélben említett testvér azóta az Egyesült Államokban él, ám nemrég hazalátogatott Egerszegre. 56-ról és az emigrációról beszélgettünk.


Németh Miklós 1956 őszén hagyta el az országot két barátjával együtt. A fiatalok először Ausztriába, a salzburgi táborba kerültek, ahol meglátogatta őket az akkor még alelnök, később amerikai elnök Richard Nixon. Brémában szálltak hajóra (5000 magyar emigráns szóródott szét innét a nagyvilágba), és New Yorkban léptek Amerika földjére
Fotó: Ohr Tibor

- Emlékszem, amikor eljutott hozzánk New Jerseybe Nagy Imre kivégzésének híre, mekkora szomorúságot okozott ez a magyar menekültek körében. Amerikában is követtük a hazai eseményeket, és a megtorlás híreit hallva egyszerre örültünk, hogy eljöttünk, és fájt, hogy a többiek otthon maradtak. 89-ben pedig üdvözöltük, hogy végül megszűnt a kommunizmus Magyarországon - mondja Németh Miklós, hibátlan magyarsággal.

- Mindig is nagyon jó levélíró volt a Miki, a helyesírása tökéletes, annak ellenére, hogy 53 éve ment ki - jegyzi meg a testvér, Hir Mihályné, aki magyar-ének szakos tanárként máig őrködik bátyja nyelvtudása felett. 

A disszidálás története tulajdonképpen nem túl komplikált: három egerszegi srác úgy döntött 56 késő őszén, számolva a forradalom eltiprásának következményeivel és a kilátástalansággal, hogy külföldön próbál szerencsét. Németh Miklós, Látrányi Miklós és Mihalovics Lajos, bár ma már Amerika különböző régióiban élnek, máig szoros barátságot ápolnak egymással. Érdekes viszont, hogy bár rendszeresen járnak Magyarországon, együtt először csak 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján jöttek haza.

- 56-ban először Ausztriába kerültünk, Pajti kutyánkat, akit valóban magunkkal vittünk, végül egy orvosnak ajándékoztuk.

- Miért érezték úgy, menniük kell?

- Nézze, fiatalok voltunk, és a forradalom bukása után úgy láttuk, nincs helyünk Magyarországon. Én Pannonhalmán végeztem a bencéseknél, aztán a Testnevelési Főiskolára jelentkeztem, és bár a vizsgán a legjobban teljesítettem, mivel az apám kereskedő volt, nem vettek fel. Ezt az indokot nyíltan közölték is velem.

- A Kossuth utcán nagy lakásunk volt, emeletes ház, mígnem kaptunk egy rendeletet arról, hogy egy hetünk van kiköltözni. A Jánka-hegyre költözött a család, más pedig elfoglalta az otthonunkat - erősíti meg Hir Mihályné, hogy nem éppen kegyencként bánt a rendszer a családdal.

Miklósékat New Jerseyben a Camp Kilmer katonai bázison fogadták, akárcsak valamennyi 56-os magyart.

- A városban kaptam munkát, a Schering gyógyszergyárnál dolgoztam 21 éven át, majd iskolabuszt vezettem még 12 évig. Amerikai lányt vettem el, fiam és lányom született. Első alkalommal Bécsben találkoztam apámmal és öcsémmel, 1964 körül. Amikor először pár napra hazajöttem, ideges voltam a múlt miatt, de csak be kellett jelentkeznem a rendőrségen, baj nem történt. 72 körül apámékat is kivittük; őt nagyon szerették az amerikaiak, mivel igazi magyar úrként minden nőnek kezet csókolt. Azóta is hazajárunk 2-3 évente.


Olvassa el kapcsolódó jegyzetünket - kattintson az alábbi címre:

A sosemvolt ügynökök országa