Koncertbeszámoló

2013.06.19. 20:23

Elhozta a kígyó évét a Whitesnake

Bombaformát mutatott pozsonyi koncertjén az újra turnézó Whitesnake. A zenekar június 16-án több ezer fős tömeg előtt lépett fel a szlovák fővárosban.

Gyuricza Ferenc

Kimondottan pech a hazai közönség számára, hogy ez évben a Whitesnake a közép-európai régióban a szerb, a horvát, illetve a szlovák fővárost részesítette előnyben Budapest helyett, azaz ezúttal elkerülték hazánkat. Nemcsak azért, mert a már három és fél évtizedes múlttal rendelkező rocklegenda az utóbbi évek legerősebb felállásában turnézik, de így azt is kevés hazánkfia láthatta, hogy David Coverdale most valóban bombaformában van. Mindez azok számára lehet vigasztaló, akik 2008-ban jelen voltak a Petőfi Csarnokban, egy csalódást nyújtó fellépésen, s az ott látottak-hallottak alapján már leírták az énekest, vagyis lemondtak arról, hogy a Whitesnake valaha is a régi fényében ragyogjon még. A csorbát három évre rá ugyan kiköszörülték, ám Coverdale hangja akkor sem volt olyan erőteljes és tiszta, mint most. Mintha a legnagyobb slágereiket tartalmazó 1987 című album, vagy még inkább a Deep Purple Burn-jének stúdiófelvételeiről érkezett volna az énekes a pozsonyi teniszcsarnokba.

Maga a helyszín talán a Syma Csarnok méreteinek felelt meg, ám egészen más felépítéssel, körben tribünökkel, középen pedig talán egy bécsi Gasometer méretű küzdőtérrel. Így bár telt ház nem volt, de a közönség létszáma valószínűleg meghaladta mind a 2008-as, mind a 2011-es budapesti koncert látogatottságát. A csarnoknak köszönhetően a színpad is grandiózusnak hatott, háttérben a tavasszal kiadott Made In Japan borítójának képet tartalmazó hatalmas háttérvászonnal.

A Whitesnake fellépése meglepően korán kezdődött, fél kilenckor, ami a hazai koncertek időbeosztása alapján igen furcsán hatott, s előttük még egy szlovák zenekar, a Grabaxat is játszott. Az éppen elcsípett utolsó taktusok alapján nem hinném, hogy sokat vesztettünk programjuk kihagyásával. Az est főszereplői természetesen a már jól ismert felvezető, a Who klasszikussá vált My Generation című dalának bejátszása után érkeztek a színpadra. David Coverdale elevenében volt, az első perctől az utolsó pillanatig kézben tartva az előadást úgy vezényelte le a koncertet, mintha egyszerre lenne karmester és első hegedűs. Ha szükség volt rá, buzdította a közönséget, más alkalmakkor a zenésztársakkal poénkodott - Michael Devin-nek például a szakállát pécézte ki -, végig azt éreztette a jelenlévőkkel, hogy a színpad az ő világa. Szex-istenként tetszeleg, védjegyének számító mozdulatait vezeti elő egymás után. Falloszként használja a mikrofont, gyakran nyúl az ágyékához, máskor kezét a mellkasához szorítva szemez a tömegből kiszúrt hölgyekkel, akik szerint a 61 betöltött éve ellenére is még mindig jó pasi. Tesz is érte, hogy imidzse maradjon a régi, feszes farmernadrágja felett elegáns inget, pontosabban ingeket visel, hiszen kétszer is átöltözik. Nagyon ért ahhoz, hogyan kell a közönsége figyelmét magára vonni, de nem csak ettől lett milliók kedvence. Énekével stílust teremtett, s ezen az estén azt is megmutatta, hogy még mindig professzora a szakmájának. Erőteljes hangja dübörgött, s a bár az Is This Love verzéit rendesen elcsalta, a ráadásban a Soldier Of Fortune néhány megcsuklás vagy megbicsaklás ellenére is egészen jól sikerült a capella verziójával azonban bizonyította, hogy 2013-ban is érdemes jegyet váltani a koncertjeire.

Zenésztársai mindvégig méltó partnereknek bizonyultak, hiszen a Whitesnake jelenkori történetében immár dalszerzőként is meghatározó szerepet játszó Doug Aldrich és az együttesben szintén kulcsfigurának tűnő Reb Beach gitárosok közel akkora szerepet vállaltak a produkcióból, mint a főhős, s a zenekarban már szintén megállapodott basszusgitáros Michael Devin is bizonyította, hogy kell ehhez a jól működő szerkezethez. A motor azonban egyértelműen a Whitesnake soraiba újra visszatért Tommy Aldridge dobos volt, játékától egészen más lett a húzása a daloknak, lendületet, feszes tempót adott, pedig a 2011-es budapesti koncerten látott Brian Tichy szintén zseni volt a maga nemében. A színpadon szereplők közül csupán a billentyűs hangszereket játszó Brian Ruedy tűnt szürkének, ám ő hivatalosan amúgy sem tag a zenekarban, kísérőzenészként szerepel minden fórumon.

Ruedy természetesen tisztában van azzal, hogy ő itt csupán statiszta, szerényen teszi a dolgát, olyannyira, hogy még akkor sem irányul rá a figyelem, amikor az egyik fejgép őt veszi célba. A dobos Aldridge már teljesen más fazon, érződik róla, hogy megtapasztalta az igazi sikerek ízét. Látványosan dobol, a feje felett karjával nagy köröket leírva üti a bőrt, máskor felállva gyűjti be az elismeréseket, olykor pedig szándékosan húzza mozdulataival a közönséget. Természetesen szólózásra is kap lehetőséget, feszes tempójú, változatos témákat üt, de nem variál túl sokat, s viszonylag keveset használja a cineket. Aztán kidobja a dobverőket, majd kézzel kezdi el verni a bőröket és a cineket, mintha kongás lenne, közben pedig gyomroz rendesen a lábdobokkal, ahogy később a Forevermore című dal kissé Led Zeppelin-re emlékeztető záró részében is sokkal több lábdobot használ annál, mint ahogy azt a stúdióban Brian Tichy feljátszotta.

A két gitáros közül Aldrich a nagyobb show-man, hatalmas terpeszekben állva szólózik, szinte folyamatosan mozog a színpadon, olykor még a hátul felsorakoztatott hangfalaknak is olyan erővel ront neki, hogy az ember már-már azt hinné, feldönti a Marshall ládákat. Élvezi a népszerűséget, akrobatikázik, dobálja a levegőbe a pengetőket, amiket aztán rendszerint nem tud elkapni. Ennek okán már a koncert elejére tele lesz velük a színpad, aminek pedig az a következménye, hogy időnként kénytelen ujjaival megszólaltatni gitárját. Mosolyogtatni való pillanat volt, amikor Michael Devin-nel szemben állva próbálta elkunyizni a basszusgitárostól annak pengetőjét, de a színpadot bejárva Brian Ruedy, Red Beach vagy éppen Michael Devin mikrofonállványáról lopkodja el a pengetőket, amelyek egy részét nyilván amúgy is neki készítették oda, hiszen mi más okból lenne azokból billentyűs állványra is elhelyezve néhány. Aldrich a régi iskolás, mondhatni blues-alapú gitározás híve, sokat használja az üvegnyakat, a pedált, s az ő kezében szólal meg a slide gitár is. Ugyancsak övé a Forevermore akusztikus gitáros bevezetője. Reb Beach visszahúzódóbb alkat, kevesebbet mozog, ugyanakkor szólói virtuózabbak. Miután a Love Will Set You Free-be beépített szólórészben, a Pistols At Dawn-ban külön-külön és együtt is bemutatták technikájukat, tudásukat, volt bőven lehetőség összehasonlítani őket. Reb Beach a szólónál inkább a tapping gitározást részesíti előnyben, hangszeréből már-már olyan üveghangokat csal elő, mint amilyenekkel az Eruption című dalban Eddie Van Halen forradalmasította a modern rockgitározást. Aztán amikor együtt nyúzzák a hangszereiket, akkor olyan ikertémát szólaltatnak meg, amely a Keresztapa című film szintén legendává nemesedett zenéjét idézi fel. Bravúros teljesítmény volt, még akkor is, ha egyértelmű, hogy a Whitesnake mindig is kiváló gitárosokat vonultatott fel, mint Bernie Marsden, Mickey Moody, Mel Galley, John Sykes, Adrian Vandenberg, Vivian Campbell vagy Steve Vai. De a közös játékból a basszusgitáros Michael Devin sem marad ki, szájharmonikát ragad, előcsalogat belőle egy szintén blues-os témát, majd az örömzenében Aldrich partnereként vesz részt.

A program a dramaturgiáját tekintve is nagyon átgondoltan épült fel. Rég(ebb)i dalokkal kezd a zenekar, az alaphangot nagyon jól megadó lendületes nyitó szerzemény, a Give Me All Your Love után rögtön egy másik klasszikus tétel, a Ready An’ Willing következik. Aztán a modern kori Whitesnake egyik emblematikus dala, a kislemezre is kimásolt Can You Hear The Wind Blow, valamint a Don’t Break My Heart Again egybe applikált kettőse után rögtön a műsor első harmadában elővezetik a megasláger Is This Love-ot. A hangzás először itt válik bombasztikussá, a nyolcvanas évek hard-rock zenéje olyan elementáris erővel szólal meg, ami egyértelműen a koncert egyik csúcspontját hozza el. Coverdale a Gambler apropóján azokról a zenésztársakról is megemlékezik, akik már sosem állhatnak mellette, a gitáros Mel Galley, a dobos Cozy Powell és a billentyűs Jon Lord emlékének ajánlja az 1984-ben kiadott Slide It In című lemezen szereplő dalt. Szomorú belegondolni, hogy az említett albumot készítő felállás három tagját is elveszítettük már.

A szólókkal tűzdelt, fentebb már bemutatott középső harmad után újra bombasztikus módon szólal meg a zenekar, ezt a szettet a Best Years vezeti fel, majd vele egy blokkban kapjuk még a Bad Boys és a Children Of The Night című dalok főbb témáit, majd átmenet nélkül jön még hozzájuk a teljes egészében bemutatott Fool For Your Loving is. Ekkor teljesedik ki az igazi Whitesnake hangzás, Coverdale és társai újra bebizonyítják, hogy ez a stílus, az elsősorban a nyolcvanas-kilencvenes években csúcskorszakát élő hard-rock zene nemcsak kortalan, de megszólalását máig nem sikerült a kortársaknak felülmúlni. Ez a rész valóban az énekes legjobb éveiről szól, az énekes kutyaugatásra emlékeztető védjegyszerű üvöltései többször is felhangzanak, s persze, hogy megőrül tőle a közönség, mint ahogy a ráadás előtt bemutatott Here I Go Again-t is végig ováció kíséri, pedig itt már a bolondozó, ekkor már folyamatosan pengető-hiánnyal küszködő Aldrich többször is hibázik, hol késve lép be, hol rosszul fog le egy-egy akkordot.

A ráadásra még három dal marad, az Ain’t No Love In The Heart Of The City, a Soldier Of Fortune a capella verziója, valamint az elmaradhatatlan Still Of The Night, ami ugyanazt a lendületet és erőt hozza, mint a Best Years, Bad Boys és Children Of The Night hármasa, így méltó zárása lesz a koncertnek. A Whitesnake Pozsonyban bizonyította, hogy jó formában van, talán nem véletlen, hogy ebben az évben két koncertkiadvánnyal is jelentkeznek. Hogy 2013 a Kígyó éve lesz, ezek után nem vitás, mindössze azt sajnálhatjuk, hogy Magyarország kimaradt az utóbbi évek legerősebb Whitesnake-turnéjából.

Ezek is érdekelhetik