Negyven évig hívták, hát elment - Varga Károlyt meglepetéssekkel várta egykori kollégiumi szobatársa Vietnamban

Ha ez az állítás igaz, akkor Varga Károly, a zalaegerszegi Csány László Szakgimnázium egykori tanára és igazgatóhelyettese elmondhatja, hogy igazi barátra talált 1970-ben Budapesten. Ekkor volt másodéves az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, s kollégiumi szobájába egy Vietnamból érkező fiú, Hoang thuy Ho toppant be. Akkor még egyik fiatal sem sejtette, hogy egy életre szóló barátság vette ezzel kezdetét.

- Három évig laktunk egy szobában, Ho nagyon sokat mesélt Vietnamról, különösen Hanoiról. A világ legszebb városának festette le. Több vietnami diák érkezett akkor hozzánk, akiket tanulni küldtek. Budapestről csak külön engedéllyel léphettek ki. Ő megoldotta ezt, többször eljött hozzánk Zalaegerszegre és a szülővárosomba, Zalalövőre, egyszer szüretre is - mesélte Varga Károly.

Ho az alapdiplomája megszerzése után visszatért Magyarországra, hazánkban szerzett doktori címet.

- Mindvégig tartottuk a kapcsolatot levélben, telefonon. Nyelvtudása természetesen kopott a 40 év alatt, de még ma is jól tud magyarul. Minden beszélgetésünknek az volt az utolsó mondata: "Karesz, mikor jössz Vietnamba?"

A látogatásra végül megismerkedésük után 43 évvel, 2013-ban került sor. Varga Károly 12 napot töltött ott. Az első megdöbbentő élménye a közelekedés volt.

- Mondtam is Honak, hogy nálatok a szabály az, hogy nincs szabály. Mindenki arra megy, amerre akar, sokszor a menetiránnyal szemben is, de kevés a karambol. Dudálnak, hogy jelezzék, jönnek. Hanoiban és a nagyvárosokban többségében kismotorokkal közlekednek, kerékpár már nagyon kevés van. Előfordul az is, hogy óriási rakomány vagy éppen az egész család fel van rakva a mocira. A levegő nagyon rossz, sokan hordanak szájmaszkot.

Magyar szemmel különös az étkezés is, számolt be róla a volt kollégiumi szobatárs.

- Mindenhez rizst adnak, vagy csak rizst esznek. Érdekes szófordulat a nyelvükben, hogyha leülnek enni, nem azt mondják, hogy most eszünk, hanem hogy rizst eszünk, még akkor is, ha nincs rizs az asztalon. Vannak éttermek, kifőzdék, utcasarki árusító helyek. Ázsiának ezen a részén elfogadott, hogy sült patkányt és kutyahúst is lehet enni. Ez náluk állítólag ínyencség, de én nem tudtam elfogadni, nem is próbáltam ki, de vannak, akik szeretik.

Ho meglepetésekkel is várta a barátját. Egyik este egy sörözőbe hívta, ahová titokban összecsődítette azokat a kollégiumi társakat, akik ott tanultak az ELTE-n. Később találkoztak egy Magyarországon, magyar szakon tanult úrral is, aki egy időben Vietnam hollandiai nagykövete volt, és nagyon megörült Varga Károly látogatásának, megragadta az alkalmat, hogy magyarul beszélhessen.

A másik meglepetés egy esküvő volt, ahová elmentek. Vietnamban az esküvőre nem szokás ajándékot venni, hanem borítékba raknak pénzt, amit egy szavazóurnához hasonló dobozba tesznek. A lagzi egy 3-4 órás ebédhez hasonlít. A szóban forgó lakodalomban majdnem ezer vendég volt. Feldíszített színpadon zajlott a felvonulás, majd mindenki mindenkire tósztot mondott, pezsgőt ittak, felvágták a tortát, ezek után következett a hosszú ebéd. Nem szokás táncolni, inkább beszélgetnek, s a zenét hallgatják a vendégek.

Varga Károly hosszú évekig csak barátja történeteiből hallott Hanoi városáról, de az útja során megtapasztalhatta, milyen szép. A lakosság számáról eltérő adatokat olvasott, de biztos, hogy 2 millió felett van. A Vörös-folyó deltájában fekszik, rengeteg kis tó van a városban. Ho az egyik legcsodálatosabb mellett, a Hoan Kiem tó partján nőtt fel. A tó közepén, egy kis szigeten található a híres Teknős-torony, melyhez sok legenda fűződik.

- Sikerült bejutnom a tó keleti partján található Vízi Bábszínház előadására is. Ez valamikor a vidékiek szórakozási formája volt. A rizsföldeken dolgozók a vízre építettek egy kis színpadot, s ott adtak elő bizonyos darabokat. Ma a színpad helyén derékig érő víz van, a művészek egy paraván mögött állnak, és víz alatti bambuszrudakkal és huzalokkal mozgatják a bábukat. A színpad mellett pedig hagyományos vietnami hangszerekkel muzsikálnak, énekelnek hozzá. Ellátogattunk a hadtörténeti múzeumba is, itt a vietnami háborúból kiállított emlékek láthatók. Láttam Ho Chi Minh mauzóleumát, sajnos be nem mehettem, mert minden évben egy hónapig bezárják a balzsamozás miatt, és ez pont akkor volt - említette Varga Károly.

Hanoin kívüli kirándulásaik közül a legszebb a világörökség részét képező Ha Long-öbölbe vezetett. A tengerből csipkézett formájú szigetek emelkednek ki. Az öbölben tett hajókirándulás közben megálltak egy úszó falunál, ahol halászok élnek mesterségükből és szó szerint a vízen!

Ami a magyarok és a vietnamiak mentalitását illeti, van különbség, mutatott rá.

- Ők nyugodtabbak. Ők is rohannak, de nem úgy, mint mi. Gyakorlatilag kapitalista szocializmusban élnek, egypártrendszer van, de kínai példára engedik a kis magánvállalkozások kibontakozását. Ho Chi Minht és az ősöket nagyon tisztelik a mai napig. Erről személyesen is meggyőződhettem. A Citadellában voltunk, ez valamikor a császárok lakrésze volt. De Giap tábornok - aki a franciák és az amerikaiak ellen vívott háború fő hadvezére volt - szobránál Ho barátom elkezdett imádkozni. Nagyon meglepődtem, meg is kérdeztem tőle, hogy te milyen vallású vagy, miért imádkozol? Azt felelte, semmilyen valláshoz nem tartozik, de az ősöket mindennél jobban tiszteli. Az egész társadalomra jellemző ez a magatartás. Tisztelik a tanárokat, feleség a férjét, fiatal az idősebbeket, s persze a történelmük során mindenkinél jobban kellett tisztelni a császárt. Úgy gondolom, ez a mai fiataloknál is megmaradt, holott szinte ugyanúgy viselkednek, mint az európaiak. Életemben nem láttam annyi mobiltelefont, mint kint, gyakorlatilag állandóan a fülükön van. Bár 20 évig álltak háborúban - 1955 és 1975 között - nem lehet látni a nyomait, mert hihetetlen tempóban építették újjá az országot. Természetesen a napalm hatása nem tűnt el, de azóta a természet is próbálja kinőni ezt. Lelkükben bizonyosan vannak még sebek, de örök túlélőknek mondanám őket, nem azzal foglalkoznak, hogy mi volt, hanem azzal, hogy mit kell csinálni. Hiába, tényleg más az életfelfogásuk.