2015.11.12. 11:01
Ahol már a kígyó se jár - Volt egyszer tíz kanászfalu Zselicben
Zalaegerszeg – Merczel István kaposvári erdőmérnök, koreográfus mindkét hivatásánál fogva közel áll a vidéki életformához, az értékmentéshez. Ebbéli elköteleződése késztette arra, hogy megemlékezzen a somogyi kanászfalvak eltűnéséről.
A Keresztury VMK-ban tette ezt a közelmúltban, egy hagyományőrző rendezvény keretében. Merczel István tizenéves kora óta foglalkozik néptánccal, 2002-ig a Somogy Táncegyüttes koreográfusa volt, jelenleg pedig a somogyi néptáncszövetség elnöke. Emellett elismert erdőmérnök és amatőr néprajzos, személyében tehát a folklór és a tájban élő emberről szerzett tapasztalat egyedi látásmóddá forrhatott össze.
– Nem nevezném kutatásnak, amit elvégeztem, hiszen a napi munkám mellett nem adatik meg az ehhez kívánatos elmélyülés, viszont fontosnak érzem, hogy integrált tudásbázis álljon rendelkezésre a népi életről. Ehhez talán hozzá tudok járulni – mondja bevezetőként.
A táncoló kanásznak hegedű, brácsa és cselló felállású cigánybanda húzza a talpalávalót
Emberi sorsokkal átszőtt tájtörténetként aposztrofálja az imigyen felhalmozott ismeretanyagot, amely a Zselic életét, domborzati, klimatikus változásait, a flóra és a fauna alakulását kíséri nyomon a honfoglalástól napjainkig. Fontos építőköve mindennek az ottani kistelepülések sorsa, mi most ezt a szálat ragadjuk ki a komplexitásból.
– A 20. század elején indultak meg azok a változások, amelyek a II. világháborút követő időszakra gyökeresen átformálták a vidéket. Tíz település életét vettem górcső alá, ezek virágkora a 19. század végére tehető. A kiegyezést követő fellendülés az ív egyik ága, s az uradalmi rendszer felbomlása a lefelé tendáló. A megváltozó gazdasági viszonyok szétzilálták a mikroközösségeket, s a falvak teljes eltűnéséhez vezettek.
Márcadónak 1903-ban még 168 lakosa volt, 1986-ban pedig az utolsó házat is lebontották
A tíz tárgyalt kanászfalu a 13. században eresztett mélyebb gyökeret a Zselicben. 1220-ban ugyanis a pannonhalmi apát 300 családot telepített be Szlavóniából, „gyesznóóvónak". A települések tehát avval a konkrét céllal jöttek létre, vagy erősödtek meg, hogy az ott letelepedők az erdőkben makkoltatott disznókondákat ellássák, megvédjék. Akkoriban hatalmas területek álltak rendelkezésre az állattartáshoz, 15-20 ezer hektáros uradalomban makkoltattak. Mára a tíz településből kettő maradt meg nevében, a somogyi Bőszénfa és a ma már Baranyához tartozó Szentlászló.
– Pedig valaha virágzott ott az élet – folytatja Merczel István. – Idézzük csak fel az ősi település, Márcadó emlékét. A beszélő név elárulja, hogy a falu mézsörrel adózott Pannonhalmának (márc = mézsör). Annyi mézet gyűjtöttek, s abból annyi sört tudtak főzni az ott élők, hogy a befizetéseiket is ebben az időtálló adónemben rótták le. 1903-ban még 168 lakosa volt a falunak, a 30-as éveket követően 103 lélek lakta, s amikor 1986-ban ott jártam, épp az utolsó házat bontották... Azért ez nagyon gyors folyamat, főként annak fényében, hogy már a honfoglaláskor lakott hely volt.
Merczel István: – A falu mézsörrel adózott Pannonhalmának. Fotó: Katona Tibor
1929-től '34-ig például rendszeresen nagy létszámú iskolai osztályokról készültek fotók Márcadón. Köszönhetően az odakerült tanítónak, akit annyira lenyűgöztek a környék értékei, szépségei, hogy elhívta Budapestről fotózni néprajzzal foglalkozó barátját, Gönyey Sándort.
– Ő aztán az egyik üveglemezes fotón megörökített egy kanászt is, három cigányzenésszel – mutatja az archív képet Merczel István. – Külön érdekesség, hogy hegedű, brácsa és cselló van a cigányoknál, holott ez a bandaformáció Erdélyre jellemző. A kanász könnyed mozdulatokkal táncol a földre tett botok fölött. Bocskora folytatásaként jól látszik a lábszárvédő, ami arra utal, hogy akkoriban még sok kígyó lehetett a Zselicben. A fotó azt sugallja, itt élet van, az emberek szimbiózisban élnek a természettel, ápolják az örökségüket...
És alig egy évtized múlva megváltozik minden, eltűnik egy élettér. Pedig a környék maga a csoda. Gyönyörű a táj, hihetetlenül gazdag az élővilág, s egyedülálló a természet érintetlensége. Az egész világon ez az egyik legalacsonyabb fényszennyezettségű terület.
– Ennek azért van hatalmas a jelentősége, mert a fényszennyezés radikálisan károsítja az éjszakai élővilágot, s ezáltal felborítja az ökológiai egyensúlyt – magyarázza az előadó. – Hiszen nem csak kommunális hulladékkal, környezetszennyezéssel és vegyszerekkel okozhatunk károkat, hanem a mesterséges fénnyel is.
Nem véletlen, hogy 2009 november 16-án Európában elsőként a Zselici Tájvédelmi Körzet nyerte el, a skóciai Galloway Parkkal közösen a Nemzetközi Csillagoségbolt-park címet, amit a Föld fényszennyezés-mentes vidékei kaphatnak meg.
Márcadót pedig ma már pusztaként említik, helyét visszafoglalta az erdő és a mezőgazdaság.
– Az egykor a házakat vigyázó gesztenyék, lucfenyők és gyümölcsfák még állnak, őrzik a hely szellemét – halljuk Merczel Istvántól. – Az egész folyamatban az a legfájdalmasabb, hogy a makkoltatás, s a disznótartás egyéb extenzív formái visszatérőben vannak... Milyen kár, hogy az a tudás és tapasztalat, ami ezekben a kanászfalvakban egykor felgyűlt, már elenyészett. Fontos dolgunk kimutatni, hogy mikor és milyen feltételek hatására változott meg gyökeresen a vidéki élet. De ugyanilyen fontos rájönnünk, mit tehetünk azért, hogy a letűnt világ értékei újszerűen, és ma is használható módon őrződjenek meg a jövőnek.