Rép Erikának lapunk meseíró pályázata adta a kezdő lökést, azóta száz történetet vetett papírra

Erika a Tolna megyei Nak községben nőtt fel, férjhez jött Zalaegerszegre 1980-ban. Párja műszaki szakember, két gyermekük született, élték az életüket a megyeszékhelyhez közeli Boncodföldén.

– Míg kicsik voltak gyerekek sokat meséltem nekik, de mindig csak könyvből, sosem jutott eszembe, hogy saját történetet szőjek. Egész életemben közalkalmazott voltam, nem tartottam különösebben fontosnak, hogy valami mást is megmutassak magamból – kezd saját meséjébe Rép Erika. – Aztán bő két éve, 2012. augusztusában megakadt a szemem egy felhíváson a Zalai Hírlapban: Mikulás mesék írására buzdították az olvasókat. Nem is tudom hogy miért, de félretettem... Alig telt el pár nap, eszembe jutott egy gyerekkori történet, amit menten papírra vetettem. Aztán másnap újabb ötlet jött, a következőn szintén, és azon kaptam magam, hogy minden nap szinte kifut a kezem alól egy-egy újabb mese. Huszonötnél álltam meg... Valamennyit beküldtem a pályázatra, s izgatottan vártam a fejleményeket. Hatalmas örömöt okozott a hír, hogy az egyik mesém bekerült a megjelentetett kiadványba.

Rép Erika gyakran hétköznapi események köré építi fel mesés történeteit. Fotó: A szerző

A kötetbe került szerzők stílusosan Nagykarácsonyban gyűltek össze a lapcsoportunk által rendezett ünnepségen. Ott Erika biztatást kapott, a többi történetet se hagyja a fiókban. Nem hagyta, sőt, meseíró kedve újabb lendületet vett. A sok Mikulás történet után Miska nyul, a Mesebeli erdő polgármestere kért szót, majd egymás után keltek szárnyra a madaras történetek. Némi útkeresés után az Álomgyár Kiadóban lelt partnerre, s Mikulás meséiből ősszel meg is jelent első önálló kötete, a Répácska meséi 1, amit jövőre több újabb követ.

Tudakoljuk, miként lett belőle Répácska?

– A hivatalos nevem Rép Attiláné. Egyik kolléganőm hívott Répácskának, amiért kezdetben kicsit még nehezteltem is. De olyan kedvesen tudta mondani, hogy megszerettem ezt a megszólítást, s a lányom javaslatára már a meséimet is így jegyzem.

Erikának egészen hétköznapi élmények indítják be a fantáziáját.

– Egyik nap az utcán láttam egy göcsörtös nyírfát, mire hazaértem már megszületett a mese a fejemben. Arról szólt, hogy a kis fácskát, amely a Mesebeli erdő félreeső szegletében él, nem találják meg a madarak. Az ő ágain nem épül fészek, lombjai közt nem szól a madárdal. Na de segítettek a többiek... Gryllus Vilmos Ragyogókék szalakóta című dalából szintén született mese, anyák napjára pedig a füstifecskék hoztak ihletet. Tavasszal jön ki ez a kötet, a Répácska meséi 2.

Bár történetei a Mesebeli erdőben játszódnak, mindig rejtőzik bennük valóságelem.

– Rendszeresen járok könyvtárba, hogy utánanézzek az egyes madarak tulajdonságainak, gyönyörű dolgokat tudok meg róluk. Mindig úgy szövöm a mesét, hogy köze legyen a valósághoz, hogy általa új dolgokat tudjon meg a világról a kis olvasó. A kakukkról szóló történetemhez is tudományos megfigyelésekből merítettem egy izgalmas fordulatot, miszerint leggyakrabban a tövisszúró gébics ismeri fel a fészkében az idegen tojást.

No és le sem tagadhatná egészségügyi kötődését. Nála a sérült kisfecske gyógytornára jár, a balesetet szenvedő Mikulásnak pedig véradókra van szüksége...

– Huszonhét éve dolgozom a vérellátóban, donorokat fogadok, vért veszek. Ennyi idő alatt sok megrázó történettel szembesültem, tudom, mekkora szükség van a véradók önzetlen segítségére. Nagyon becsülöm őket, s ezt a meséimből sem hagyhattam ki. Ráadásul mindkét gyermekünk is az egészségügyben dolgozik, Mónika lányom a megyei kórház koraszülött intenzív részlegén, Tamás fiam pedig röntgenasszisztens.

Új szenvedélyének kibontakoztatását családja is pártolja. Elsőként mindig távol élő édesanyjának olvassa fel a történeteket, de ő túl lágy szívű kritikusnak bizonyul, ezért férje, és gyermekei véleményét is kikéri.

– Sokat változtattak rajtam a mesék, egészen máshogy látom a világot, mint két évvel ezelőtt – mondja. – Már nem a háztartás gondjai töltik ki a gondolataimat, az erőm javát másra tartogatom. Érdekes, de amióta már nem érzem hatalmas problémáknak a hétköznapok apró-cseprő akadályait, valahogy könnyebben meg is oldódnak. A mese ebben is segít.

A fehércsizmás Mikulás

Részlet Rép Erika A baleset című meséjéből - több tucatnyi lapul még a tarsolyában

Mikulás és segítői, amikor úgy megpakolták a szánt, hogy már egy pici hangya sem fért volna föl, elindultak a gyerekek otthona felé. Bakurász és Bakaci a bakon ültek, fogták a gyeplőt, irányították vele Rudolfot.

Amikor a Csillagútról rátértek az autók útjára, a nagyfernekági nagy kanyarhoz értek, ahol már eddig is sok volt a baleset. Kicsit lassítottak. Azt azonban nem gondolták, hogy a szán kifarol, és kibillen egyensúlyából. És jaj! Mikulásostól, rénszarvasostól, krampuszostól, ajándékostul felborultak, hömpölyögtek a hóban. Bakurász és Bakaci nagyon élvezték, mert leröpültek a bakról, az egyik egy bokorban találta magát, a másik pedig az őzikéknek és szarvasoknak kitett, szénával teli jászolban landolt. Prüszköltek, nevettek... aztán felpattantak és rohantak a Mikuláshoz. Ott viszont nagy volt a baj! A Bácsi eszméletét vesztette, és vérző lábbal feküdt a fehér hóban. Nagyon megijedtek. A harkály épp arra repült, rögtön a segítségükre sietett. Hamar felmérte a helyzetet, és értesítette a mentőket. Ők szirénázva perceken belül megérkeztek, mégpedig a rohamkocsival. Hordágyra fektették az öreget és szirénázva vitték a kórház sürgősségi, onnan a baleseti osztályára. Minden doktor és nővérke ott sürgött-fogott a piros-ruhás beteg körül.

A két krampusz a Mikulással – illusztrátor Mezőberényi Andrea.

Az egyik a vérnyomását mérte, a másik a lázát, a harmadik EKG-t készített, a negyedik vért vett. A röntgen felvételen látták, hogy mindkét lába eltörött. Gyorsan előkészítették műtétre, és a „szkafanderbe" öltözött doktorok elkezdték az operációt. Mivel sok vért veszített, ezt pótolni kellett. A Vöröskereszt dolgozói szervezték a véradást, a kis verebek pedig végigcsiripelték a környéket, hogy a Mikulás bácsinak vérre van szüksége. Vért csak egy ember adhat a másiknak a saját testéből. Úgy hívják őket, hogy DONOR. A jószándékú emberek siettek is a véradásra. A szúrástól való félelmüket legyőzve, önkéntesen nyújtották karjukat a véradós néniknek. A donorokra legyünk nagyon büszkék, hisz ennél nagyobb segítség, hogy saját vérüket adják egy embertársuk megmentésére, nincs a világon. Mint amikor egy édesanya életet ad kis csemetéjének, úgy adnak új életet vérükkel. Lehet, hogy szüleitek vagy nagyszüleitek is ebbe a csapatba tartoznak. Eközben a doktorok a műtőben szorgoskodtak, és nagy tudásukkal ügyesen összeszegecselték és összevarrták a törött lábakat.

A kórterembe visszatérve a donorok által adott vért csepegtették a Mikulás karjába. Aztán lélegzetüket visszafogva figyelték a kedves öreg arcot, hogyan ébredezik az altatásból. Először csak a szemhéját mozgatta, aztán mosolyogva felpillantott. Ahogy az életet adó vér csepegett az ereibe, úgy tért vissza belé az élet, arca újból pirospozsgás lett. A Mikulás rögtön indulni akart, hogy kiossza az ajándékokat, de nem engedték ám el olyan könnyen! Előbb begipszelték mindkét lábát, és mire kész lett a mű, csak azt láttuk, hogy a fekete bakancs helyett két fehér csizmában díszeleg a mi Mikulásunk...