Öcsi rácuppant anyura!

Hogy mi az az időablak, s mikor mire van nyitva, sok egyéb mellett ugyancsak kiderült Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató előadásából, amit a Szent Család Óvodában tartott a minap.

– Az időablak azokra az ingerekre van nyitva, amelyek az adott életkorban leginkább szolgálják az idegrendszer, a személyiség fejlődését – magyarázza a pécsi szakember, akit immár harmadik alkalommal hívott meg az óvoda. – A gyerek ösztönösen ezekre a dolgokra a legfogékonyabb, ezekre lehet a leginkább nevelni. Ha azonban elmulasztjuk elárasztani az adott fejlődési szakasznak leginkább megfelelő, vágyott ingerekkel, elakadhat a személyiségfejlődés, ami évtizedekkel később bosszulhatja meg magát.

Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató ősbizalomról, hisztiről, testvérféltékenységről egyaránt beszélt előadásában. Fotó: Katona Tibor

Az újszülött számára a világrajövetel kész katasztrófa. A méhen belüli tapasztalat maga volt a biztonság, minden megvolt: táplálék, meleg, oltalom. Aztán egycsapásra mindennek végeszakad, a környezet kiszámíthatatlanná válik. A szakember kiemeli, nem csak az étel, hanem az anyával való fizikai kapcsolat is életszükséglet az újszülött számára, ha nem kapja meg, úgy érzi, kiesett a világ fenekén. Hat hónapos korig nem lehet a csecsemőket elkényeztetni, ellenkezőleg, a minél több érintés, simogatás, ölben tartás alapozza meg később a stressztűrést, az önbizalmat, az önértékelést. Az első hónapokban alakul ki az az ősbizalom, amire később a személyiség komplexebb elemei támaszkodni tudnak.

– Sok szülő azt gondolja, a kicsi „manipulálja" őket, addig sír, amíg oda nem mennek hozzá, míg fel nem veszik – fejti ki a neveléskutató. – Leszögezném, ebben az életkorban a csecsemő idegrendszere közel sincs azon a fejlettségi szinten, hogy a manipuláció szóba jöhetne. Eljön annak is az ideje, csak egy kicsit később... A csecsemőt nem tudjuk lenevelni arról, hogy sírjon, ha hiányzunk neki, mert mi vagyunk számára a mindenség. Csak lassan, az ismétlődő tapasztalat útján tanulja meg, hogy ha elmegyünk egy időre, az nem jelenti azt, hogy magára hagytuk, visszatérünk hozzá. És ne lepődjünk meg, ha nem elég, hogy a konyhából bekiabáljuk: itt van anya! Oda kell menni, mert az a kis érintés, simogatás életszükséglet a számára.

Mint ahogy a mosolygó ábrázatunk is az. Kísérletek bizonyították, hogy a szigorú arckifejezés megnöveli a stresszhormont a kicsik agyában, míg a mosoly szimbolikus ölelésként hat.

– Óvodás kor előtt nincs szükség nagy változatosságra a gyerek életében. Nem kell nagy társaság, sok utazás, nem kell sok játék. Időt kell hagyni, hogy kialakuljanak és megerősödjenek a kötődések. Ha a gyerekszobában nincs minden babának, macinak neve, akkor túl sok a játék.

Óvodás korban sem csökken a szeretetigény. A gyerekben tudatosítani kell, bármit csinálsz, a tiéd vagyok... Ha nem kap eleget ebből a feltétel nélküli, primer érzelemből, később nem lesz terhelhető a szülő-gyermek kapcsolat. Az odaadás azonban nem jelenti a fegyelmezés hiányát. Korlátokra szükség van, ha következetesen alkalmazzuk őket a gyerek emiatt nem fog „haragudni", sőt, törődésként érzékeli. Fontos tudni, hogy ebben az életkorban az „emlős agy" a domináns, a „racionális agy" csak később alakul ki. Egy kis óvodásnak teljesen felesleges észérvekkel elmagyarázni, miért veszélyes a konnektor.

– Az emlős agy felelős a területféltésért is, ami a játékokra, de az anyára is vonatkozhat – folytatja dr. Pécsi Rita. – Persze törekedni kell a jó szokások kialakítására, add oda a játékodat a társadnak, szeresd a kistestvéredet, de az óvodás gyerek énközpontú szemlélete nem írható felül. Ha kistestvér érkezik elönti a féltékenység: öcsi rácuppant anyára! Nagyon bájos történeteket szül ez az érzés. Egy kislányt arról győzködött az anyukája, ugye milyen jó volna még egy kistestvér. A válasz: Igen anya, majd, ha ez már elfogyott... Egyébként négy gyermek felnevelése után azt tudom mondani a szülőknek: nem kell mindig igazságot tenni. Csak rendet. Az első visításra nem is muszáj azonnal berontani, hátha elrendezik a dolgot egymás között. A közbeavatkozás ugyanis újabb tápot adhat a harcnak, a tét ugyanis az, ki kapja meg apa vagy anya igazságát. Ezzel együtt a legnagyobb ajándék, amit a gyerekünknek adhatunk az a testvér. Hiszen vele lejátszhatja mindazt a küzdelmet, ami aztán felvértezi a családon kívüli szintéren zajló csatákra.

Fotó: Katona Tibor

Az énközpontúságon csak iskolás korra képes túllépni a gyerek. Addig azonban lejátszik néhány „meccset" a család, hiszen a kicsik ebben az életkorban tanulják meg az akarat, a NEM hatalmát. A dackorszak igen fontos lépcsőfok, ekkor jönnek rá, hogy képesek akarni, ugyanakkor hatalmas frusztrációt is okoz, ha nem tudják keresztülvinni a szándékukat. Ráadásul igen finom szenzorokkal puhatolják ki, melyek azok a szituációk, amikor egy kis hisztivel könnyen elérhetik a célt.

– Például ha vendégek jönnek... Ha boltban vagyunk és sokan figyelnek... Ha anyának fontos telefonja van... – sorolja a kínálkozó lehetőségeket a szakember, hozzátéve, a gyerekek olyannyira agyafúrtak e műfajban, hogy a süketnéma szülők beszélni képes gyerekei például némán hisztiznek. Fölös energiát nem ölnek a színházba. – Az ilyen fajta hisztinél egyetlen dolog hatásos, ha az ég világon semmit nem érhet el általa a gyerek. Ez persze nem könnyű keresztülvinni, s néha avval jár, hogy szép nyugodtan ki kell húzni a boltból a visító, földre rogyó gyereket. A nyugalom kulcsszó. A gyerek idegrendszere ugyanis ebben az állapotban annyira megfeszül, hogy képtelen lenyugodni. Nekünk kell lehozni arról a szintről, mint ahogy a kismacskáért is felmegy az anyja a fára, mert önmagától képtelen volna lemászni. A módszer nagyon egyszerű: szemkontaktus és érintés. A szakma tükör neuron rendszernek hívja ezt, amikor a szemkontaktus révén a két agy áramköre összekapcsolódik, s a gyerek ráhangolódik a szülő idegrendszerére. Ha bennünk nyugalom honol, ő is lecsillapodik. Szóval hideg vizet, de nem a gyereknek, hanem nekünk! Kísérletek bizonyítják, hogy az e módon összekapcsolódó két agy még a másik szándékát is képes megfejteni...

S hogy mire nyitott még ebben a korban az időablak? A rengeteg szabad játékra.

– Nem kell angolóra, nem kell sok foglalkozás, nem kell túlzottan „kész" baba, távirányítós csoda. Csak szabad játék, amiben utánozhat, mozoghat, fantáziálhat. Hadd alkosson a képzelete! Hiszen képzelet nélkül nincs akarat, később is csak azt tudjuk akarni, amit el tudunk képzelni. Sok felnőttkori kudarcunk okozója, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy ebben vagy abban jók lehetünk. Engedjünk hát teret a szabad játéknak, hiszen ebből nő ki az alkotás, a problémamegoldó gondolkodás. S felnőttként se felejtsük el, mit mondott Grastyán Endre: a játék olyan drog, amit nem követ másnaposság...