Hideg napok - "Ezt a szemetet le kell úsztatni...!"

Ugyan a jugoszlávok reguláris haderejét legyűrték a támadók, azonban a szerbek már a nyáron partizánháborúba kezdtek. Így Bácska hamar veszélyes hellyé vált a magyar megszállóknak, nemsokára felváltva támadtak rájuk hol Tito partizánjai, hol pedig a szerb nacionalista csetnikek.

A terület partizánharcra kedvező domborzati adottságai, kiterjedt erdői és nádasai, az 1918 után betelepített dobrovoljácok (elsősorban tehát szerb telepesek) magyarellenes érzelmei, a helyi kommunisták, a beszivárgó Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg partizánjai, és a szerb nacionalista, királypárti csetnikek egyre erősödő aktivitása komoly problémát okozott a magyar biztonsági erőknek, s emellett a magyar kommunisták is küldtek a térségbe agitátorokat. Különösen nagy feszültséget okozott az, hogy a magyar kormány a bevonulás után, még 1941-ben megpróbálta kitelepíteni az 1918 után Belgrád által a Délvidéken, természetesen etnikai szempontok miatt is földhöz juttatott dobrovoljácokat. A fegyveres összetűzések már az áprilisi magyar bevonulás után nem sokkal állandósultak, az augusztus elsejéig működő katonai igazgatás alatt pedig nagyarányú fegyveres fellépés történt a szerb nacionalisták és kommunisták ellen, ami sok száz szerb áldozattal járt. 1941. június végén, július elején különösen a bácskai Sajkás-vidéken (Újvidék-Titel-Csúrog háromszög) és Újvidék körzetében jelentek meg partizán egységek. Egyre gyakrabban fordultak elő szabotázs cselekmények. Behordott búzaasztagokat, kenderkazlakat gyújtottak fel, sőt egyre gyakrabban távíró és vasútvonalakat, villanyvezetékeket is megrongáltak, haszonállatokat mérgeztek meg.

A honvédcsapatokkal bevonuló, katonai közigazgatáshoz beosztott csendőrnyomozó csoportok az első naptól kezdve gyűjtötték a csetnik, kommunista, dobrovoljác elemekre az adatokat. Nekik a Szabadka határában 1941. június végén elkövetett nagyobb arányú tűzeset okozóit szerb egyetemi hallgatók személyében sikerült felderíteni. Az elfogott, feltételezett tetteseket a szegedi polgári királyi törvényszék halálra ítélte, és a fiatalokat felakasztották. Mivel a partizánok tevékenysége egyre inkább a magyar csapatok, a rendfenntartó erők ellen, azok ellehetetlenítésére folyt, ezért a további nyomozásokat, felderítéseket a Vezérkari Főnökség Hírszerzési és Elhárító Osztálya (VKF 2.) vette át. A D alcsoportjából kivezényelt Németh Ferenc csendőr alezredes, majd Fóthy Ferenc csendőr alezredes közvetlen irányítása alá kerültek a felderítést végző csendőrnyomozó csoportok, Szabadkán, Zomboron, Topolyán, és Újvidéken. A partizánok tovább erősödő tevékenységét mutatta az is, hogy kora ősszel a szegedi csendőrkerület nyilvántartása szerint több csendőrt portyázás és házkutatás közben orvul, általában lesállásokból megtámadtak és meggyilkoltak, valamint több vonatrobbantás is történt. Állandóvá váltak ekkorra már a határvadászok és csendőrök elleni orvtámadások, ezért a járőrök sosem érezhették magukat biztonságban, állandó és feszült figyelemre volt szükség. A csendőrség szerbek elleni dühét fokozta az 1941 őszén történt eset, amikoris egy kukoricásban megbúvó partizánegység meglepett és brutálisan megölt egy csúrogi csendőrjárőrt. A Magyarországon általában jellemző 2-3 tagú járőrök helyett Bácskában, 1941 őszén a legtöbbször már legalább szakasznyian voltak kénytelenek járőrözni egyszerre, tartva a bármikor bekövetkezhető lesből, orvul támadástól. Ez természetesen a bácskai magyar csapatokat idegileg és fizikailag is kifárasztotta, felőrölte.

A magyar hatóságok a térség helyzetének további romlását a csendőrség és a határvadász alakulatok megerősítésével, illetve egy 1941. október végén felállított különbírósággal kívánták megállítani, amely november-december során többtucat halálos ítéletet is hozott, végképp a magyarok ellen hangolva az amúgy is ellenséges és elkeseredett szerb lakosságot. A magyar hatóságok tehát – a lehető legrosszabb megoldást választva – statáriummal próbáltak úrrá lenni a helyzeten, és 1942. január 1. napjáig már több mint 100 esetben mondott ki halálos ítéletet az előbb említett haditörvényszék a súlyos cselekményeket elkövetett partizánokra. A drákói szigornak mégoly kevés sikere lett, hiszen az erőszakos magyar fellépés miatt a szláv lakosság méginkább a partizánokat támogatta. A honvéd vezérkar bírósága elé 1941. október 13-tól november hó 24-ig terjedő időben 116 egyén állíttatott hűtlenség bűntettével terhelten, a bíróság ügyüket rögtönítélő úton tárgyalta. Az eljárások során 93 személyt kötél általi halálra ítéltek, majd 64 emberen az ítéletet végre is hajtották. A Vezérkari Főnök Bírósága, mint rendes bíróság elé ez időben 342 vádlott ügye került döntés végett. Az előnyomozás során több mint ötven személy került letartóztatásba, ötvenhat esetben elkövetett szabotázs, gyújtogatás és hatósági személyek ellen megvalósított, többnyire halálos végű merényletek miatt. Mindez azonban nem segített, sőt, egy kihallgatás során nyert információ alapján, 1942. január 4-én nyomozást végző csendőralakulatra egy Zsablyától keletre lévő tanyacsoportnál partizánok támadtak rá, majd az egyszakasznyi szerb fegyveres kis híján lemészárolta a kirendelt rendvédelmi erőket.

Történt ugyanis, hogy a nyomozó csoportok a Duna-Tisza közét 1942. január 1-ig a szerb partizán egységektől nagyjából megtisztították. Csupán a Duna-Tisza szögletében, Óbecse-Zsablya-Csúrog Sajkásvidéken voltak még felderítetlen területrészek. Az elfogott partizánok azt vallották, hogy a Duna-Tisza közéről idehúzódtak még szabadon lévő társaik. Továbbá, hogy Bánátból (ami német közigazgatás alatt állt) a Tisza nádasain keresztül erre a részre szivárogtak át fegyveres partizánszázadok. Céljuk az, hogy e terület harcos szerb lakosságát is bevonva, 1942. január 6-án (a szerb karácsony) egy Szent Bertalan-éjszakát rendezzenek, vagyis e terület magyarságát és németségét kiirtsák. Az újvidéki nyomozócsoport e hírek ellenőrzésére, a vallomásokban Zsablyától keletre megnevezett tanyákon állítólag tartózkodó partizánok felkutatására 6 csendőrnyomozót vezényelt ki. Ez a csoport a zsablyai csendőrőrs legénységével és határvadász járőrökkel megerősítve, a kérdéses tanyákon január 4-én reggel akart rajta ütni. A vállalkozás azonban balul ütött ki, mivel kellő előzetes felderítés nélkül közelítették meg az első tanyát. A tanyán tartózkodó szerb partizánok már messziről észrevették őket, majd egész közel engedték magukhoz a csoportot. Ezután tüzet nyitottak rájuk, és a magyar alakulatot szétugrasztották. Eközben néhány csendőr, köztük az őrsparancsnok, valamint a kísérő határvadászok több katonája is elesett, vagy megsebesült. A belügyminiszterhez intézett jelentés erről az esetről így szólt: „Folyó hó 4-én a zsablyai csendőrőrs parancsnoka jelentést kapott, hogy a falutól 8 km-re lévő kis tanyán fegyveres kommunisták vannak. Kilenc csendőr és tizenegy határvadász a tanya megközelítése közben tüzet kapott, azt viszonozta, majd határvadász századtól érkezett húsz további honvéd segítségével Csurog község felé szorították a tanyából menekülni igyekvő fegyvereseket. Azonban az újvidéki csendőrparancsnok vezetésével újabb csendőr és határvadász erők nyomására a kommunisták harcolva dél felé vonultak vissza. Eddigi veszteségek a csendőrség részéről 2 halott, 2 súlyos, 1 könnyebb sebesült, a határvadászok részéről 4 halott, 6 sebesült. Nyolc kommunista halott került elő, három személyt élve fogtak el.”

A szerb partizánalakulat a sajkás 1. Népfelszabadító Osztag volt. Bácskában az egyik legtevékenyebb partizánalakulatként a szabotázsok és a politikai akciók egész sorát hajtotta végre, még december közepe táján alakult meg a Zsablyától északkeletre fekvő Gavra Pustajics-tanyán. Itt csaptak le a mintegy 60 fős osztagra a magyar alakulatok. Az egyenlőtlen harcban az osztag nagy része megsemmisült, elesett a vezetőjük, a zsablyai járási pártbizottság szervezőtitkára, Molnár Gyula is. Az esetről azonnal jelentést tett a zsablyai csendőrőrs az újvidéki nyomozócsoportnak, az újvidéki csendőrosztálynak, és a szegedi csendőrkerületnek. Ez utóbbi pedig a szegedi V. hadtestnek, egységes karhatalmi vezetést javasolva. A rögtönzötten kivezényelt karhatalmi csoportok – tervszerűtlenül – nyomban átfésülték a környező terepet. Több helyütt is kisebb partizánerőkre bukkantak, a térségben úgy nagyjából egy századnyi partizán tartózkodott, Stevan Divnin vezetése alatt. A csendőrök a partizánokkal több helyütt is tűzharcba keveredtek, de a terepviszonyok, és a gyorsan mozgó, kis létszámú (általában szakasznyi) partizánokat nehéz volt bekeríteni vagy felszámolni. A tanyacsoportok és nádasok szabdalta, erdőkkel borított mezőségen a csendőrök, a helyi rendőrség és a határvadász alakulatok január 5-én is üldözték a partizánokat, több helyütt erős tűzharcba bocsátkozva velük. Halálos áldozatok mindkét oldalon voltak.

Azokra a napokra a következőféleképpen emlékszik Kovács Jenő csendőr százados, akit 1941 áprilisában neveztek ki Újvidék és környéke 18 csendőrőrsének szárnyparancsnokává: 1941 októberében a helyi partizánok igazoltató rendőrökre lőttek rá illetékességi területén, az esetet ő vizsgáltatta ki. Hasonlóan telt az év utolsó szakasza, majd aztán 1942. január 4-én utasítást kapott, hogy vonuljon ki járőreivel Csúrog és Zsablya térségébe, ahol a csendőr és rendőr erők partizánokkal vívnak tűzharcot. Kovács Jenő a csúrogi nádasokat kutatta át embereivel, ahonnan többször rájuk lőttek, csendőrei közül többen elestek. Másnap, január 5-én feladata az volt, hogy tizenkét emberrel a Csúrog – Zsablya vonaltól délre lévő nádast fésülje át, de hamarosan tűzharcba keveredtek, ahol ismét többen elestek, mind a rendvédelem, mind a partizánok részéről. Kovács Jenőnek és társainak a két nap alatt súlyos harcok árán sikerült megakadályozniuk a többi csendőr, rendőr és határvadász alakulattal együtt, hogy a partizánok észak felé menekülve hagyják el a térséget, így azok déli irányba, Újvidék felé távolodtak.

A szerb lakosság a partizánokat tőle telhetően támogatta, ezzel is elősegítve menekülésüket. A magyar csapatok helyi vezetői nem álltak a helyzet magaslatán. Sőt, a helyi magyarság, németség besúgásainak, információinak – amit vagy haszonlesés, vagy félelem, vagy pedig bosszúvágy ösztönzött, és eltúlzott volt –, valamint saját felderítésüknek (ami szintén pontatlan volt) hitelt adva, a feletteseiknek egy kibontakozófélben lévő szerb népfelkelésről tettek jelentést. Ez természetesen nem volt igaz, a térségben a Bánátból a Tisza nádasain keresztül átszivárgott egy-két századnyi partizán tevékenykedett kis, 10-15 fős csoportokban Csúrog és Zsablya környékén. Őket azonban, elsősorban szimpátiával, élelemmel és rejtekhellyel támogatta a helyi szerbség. A térségbe az elkövetkező napokban egymás után beérkező honvéd-csendőr alakulatok összekeveredtek. A keletkezett zavarban kiadott ellentétes intézkedések még jobban növelték a fejetlenséget, a feszültséget. A felső vezetést valótlan, a helyzetnek meg nem felelő, felnagyolt, rémlátó, szóbeli, illetve telefon- és írásbeli jelentésekkel félrevezették. Ezáltal elnyerték a felsőbbség jóváhagyását a megjelölt területek „lerazziázásához”. S miután ezek során ellenállásra nem találtak, mesterséges, valótlan helyzeteket teremtettek, amiből indokolatlan vérengzések keletkeztek, és ami magától értetődően a szerbeket érintette elsősorban.

1942 január - Razzia a Sajkásvidéken - elég volt szerbnek lenni...

Valójában így, ezzel kezdődött az újvidéki (Novi Sad) „hideg napok”, a magyar katonai vezetés a szerb felkeléstől tartva razziát rendelt el a Sajkásvidékre és Újvidék városára. A bácskai razzia vezetője Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, az V. hadtest parancsnoka lett, míg konkrétan az újvidéki razziát Grassy József vezérkari ezredes vezette. A Grassy által vezetett zombori 15. gyalogdandárt Zomborból Újvidékre, a 20. gyalogezred kiskunhalasi I. zászlóalját pedig Zsablyára helyezték. A Sajkásvidéken zajló razzia már január közepére vérfürdőbe torkollott. A rémhírek miatt január 5-én a helyzet további romlásától tartva Deák László ezredes (szegedi V. hadtest) vette át a parancsnokságot a terület fölött, és három honvéd zászlóaljjal kezdte meg a térség (a Sajkásság) megtisztítását a partizánoktól. Már itt, tucatjával fordultak elő törvénytelenségek, a fentebb is említettek szerint, elsősorban a szerbek ellen.

1942 január - folyik a szerb lakosság összegyűjtése a Sajkásvidéken

Az 1942. január 6. napi hivatalos jelentés szerint Csúrogon zendülés támadt, melynek elfojtására egy golyószórós honvédszakaszt rendeltek ki. A január 8. napi jelentés már több száz csetnik halottról számol be. A január 10-ei MTI helyzetjelentés szerint a saját veszteség 11 halott, a csetnik bandák közül mintegy 1100-at intéztek el eddig. Kétezer fogoly csetnik ügyét még ezután intézik: „A tisztogatási műveletekben részt vettek a temerini frontharcosok felfegyverzett csoportjai is. A temerini csoport parancsnokával közölték, hogy az ellenállókat verjék agyon. Amikor este Újvidékről érdeklődtek Temerinben, hogy mi újság, a csoport parancsnoka kijelentette, senki sem adta meg magát. Zsablya és Csurog teljesen le van zárva, a vasútról nem szabad leszállni, és a környékben a tisztogatási munka még folyamatban van.” Egy budapesti detektív január 17-én a következőket jelentette a belügyminiszterhez eljuttatott beszámolójában: „ a törvényes intézkedésektől eltérően felelőtlen visszaélések következtek, amelyek még ma is tartanak. A községek magyar és német ajkú lakosságából ún. nemzetőrséget szerveztek, amelyekhez elsősorban büntetett előéletű, közönséges bűncselekményekre hajlamos egyének csatlakoztak, akik az anyagi haszonlesést tartották elsősorban szem előtt. Ezek a kétes értékűnek tekinthető, ún. hazafiak beférkőztek a kirendelt hatósági személyek, illetve közegek bizalmába, és azóta minden úgy történik, ahogy azok jónak látják. az érdekelt községek, Zsablya, Csurog, Sajkásgyöngye, Boldogasszonyfalva szerb ajkú intelligenciáját, a tekintélyesebb gazdákat, kereskedőket és minden értelmesebb elemet állítólag ( ) kivétel nélkül kiirtottak és a kb. 12 km-re levő Tisza jege alá süllyesztettek. Így Zsablya községben kb. 1000 lakost ( ) Az úgynevezett fő utca, ma Horthy Miklós út, teljesen néptelen lett ( ) Tény, hogy az elhurcolt személyekről senki sem tud semmit ( ) A Zsablyán megkezdett takarítás átterjedt a járáshoz tartozó többi községre ( ) Erre vezethető vissza, hogy az utolsó napokban a bácskai lakosság tömegesen menekül a főváros és egyéb anyaországi vidéki városok irányába. A községekben általános rémület lett úrrá, senki sem mer kimenni az utcára, és maga a magyar ajkú lakosság is fél a további történtektől és esetleges következményektől.”

Amint azt írtam, a tisztogatási műveletekben részt vettek a „temerini frontharcosok” felfegyverzett csoportjai is. Valójában ezek az egyes magyar és német lakosokból összecsődült bandák legyilkolták és kifosztották a szerb lakosságot. Mire elérkezett az újvidéki razzia időpontja, Csúrogon és Zsablyán már közel 1500 ártatlan ember fizetett az életével – csak azért, mert szerb volt.

Hetvenkét évvel ezelőtt, 1942. január 21-én reggel, 19 pontos ultimátumot tartalmazó falragaszok lepték el Újvidéket, arról tudósítva, hogy razziát és kijárási tilalmat rendeltek el Novi Sadon este 6 és reggel 8 között. Senki vasúton vagy más módon el nem hagyhatta a várost, senki a városba be nem léphetett. Statárium lépett érvénybe, tilos volt minden közlekedés, tilos volt rádiót hallgatni, minden templomot, imaházat zárva kellett tartani, tilos volt a klubok látogatása vagy magánszemélyeknél tartott összejöveteleken való részvétel, az ablakoknak csukva és elfüggönyözve kellett lennie, tilos volt még a harangozás is. A távíróvezetékeket és a telefonvonalakat elvágták, míg a Duna partját a folyamőrség őrnaszádjai biztosították. Újvidék tehát teljesen el lett szigetelve. Kettőszáznegyven kutató-járő egységet hoztak létre, amelyek az igazoltatást végző két csendőrből vagy rendőrből, és a munkájukat biztosító 2-3 honvéd katonából álltak. Feladatuk a házkutatás, motozás és igazoltatás volt. Az elfogott személyeket kísérő-járőrök vitték a Leventeotthonba, az ott felállított, helyi lakosokból álló igazolóbizottság elé. Akit ez a bizottság nem tudott igazolni, hogy helybeli, azt nyomban egy rögtönítélő bíróság elé állították, amely minden esetben halálbüntetést mondott ki minden különösebb vizsgálat vagy tárgyalás nélkül. Tehát ezekben a napokban, ha valaki szerb volt, elfogták és az igazolóbizottságban lévő helybeliek nem ismerték, annak a sorsa megpecsételődött. Kivitték a Duna-partra, ahol a kivégzéseket részint honvédek, részint Korompay Gusztáv főhajónagy folyamőrei végezték, aki pedig a parancsokat Grassytól kapta.

Újvidék átfésülése 21-én, reggel 8 órakor kezdődött meg, viszonylag nyugodt légkörben. A várost 8 körzetre osztották, és a külső városrészekből a város központja felé haladva kezdték meg a razziát. Rövid idő alatt több száz, „partizángyanús” egyént fogtak le és vittek be a főparancsnokságra, vagy más ideiglenes gyűjtőhelyekre, ezután átszállították őket a Leventeotthonba, ahol újvidéki polgárokból álló igazoló bizottság működött. Itt kb. száz személyt tartottak a továbbiakban őrizetben, akik közül 45-50 embert a bizottság rövid kihallgatása után halálra ítéltek és a helyszínen agyonlőtték őket, majd holttestüket a Dunába dobták. Az első napon elítéltek és kivégzettek létszámával Feketehalmy-Czeydner Ferenc, illetve Grassy József is elégedetlen volt, és a megtorlás (!) fokozására buzdították a razziázó egységeket, vagyis a kutató-járőr osztagokat. Grassy az 1942. január 22-én tartott eligazításon annak adott hangot, hogy Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy elégedetlen a január 21. napi razzia eredményével. Megparancsolta, hogy a járőrök erélyesebben járjanak el, és nyomatékosan kihangsúlyozta, amennyiben az ellenőrző-áteresztő pontokon polgári egyének járnak át, akkor végig kell az utcákat golyószórózni, illetve le kell lőni azokat a személyeket, akik az ablakokból figyelik a történteket. Grassy dr. Zöldy Márton csendőr főhadnagyot külön is felelősségre vonta amiatt, hogy szerinte nem elég erélyesen intézkedik. Zöldy szerint a következőket mondta neki Grassy, amikor egy csoport igazoltatottal a Leventeotthon felé tartottak: ,,Mit kísérgeti ezeket? Ezeket ki kell végezni, és nem kísérgetni!” Ez után pedig a főhadnagy szerint arra utasította, hogy géppuskázzák végig a várost, hiszen – ahogy Grassy  fogalmazott – ,,itt nem igazoltatásról, hanem megtorlásról van szó!”

A második napon a tisztogatás irányítói úgy döntöttek, hogy a város tehetősebb polgárai közül szednek túszokat, vagyis megkezdődött a tehetős zsidók összefogdosása. Nyilván itt már megfogalmazódott bennük a fosztogatási szándék is, ami a későbbiek során be is következett. A partizánoknak adott segítségnyújtással vádolták a vagyonos zsidókat, szerbeket. Egész családokat vittek el otthonaikból, majd a lakásokat kifosztották. A nagyobb értékeket a parancsnokok vitték el, a kisebb vagyontárgyakat a razziázó csendőröknek hagyták. A legtöbb gyilkosság azonban a harmadik napon, a Duna-parton, a strandnál történt, 1942. január 23. napján. Reggel a razziázó legénységnek rumot osztottak, majd az ittas katonákat és csendőröket „rászabadították” a városra, akik pedig gyilkolták és fosztogatták a szerb embereket. Egész nap járt Újvidéken egy teherautó, amelyről folyamatosan rumos teát osztottak a magyar legénységnek. A Leventeotthonban fogva tartottakat, a vasútállomásról, az utcákról, házakból összeszedetteket a csendőrök rögtön kivitték a folyópartra, léket vágtak a Duna jegén és a vízbe lőtték őket. Senkit nem vittek ekkor már tehát sem az igazoló bizottságok, sem pedig a rögtönítélő bíróság elé, hanem mindjárt a novi sadi strandra vittek minden elfogottat. Január 23. napján már a nyílt utcán és a Duna más szakaszain is folytak rögtönzött, tömeges kivégzések, mind a részeg csendőrök, mind pedig a honvédség részéről is. Szemtanúk beszámolói szerint a meztelenre vetkőztetett foglyok közül nagyon sokan, főleg gyerekek, rimánkodtak hóhéraiknak, hogy végezzenek velük minél előbb, annyira kibírhatatlan volt a mínusz 20-30 fokos hideg. Az eseményeket átélő Sztankovics György 1945-ben, Újvidéken kelt visszaemlékezése szerint a strand előtt az emberek hosszú sorokban várták, mikor kerül rájuk a sor. Tolakodtak az elsőségért...

A házuk előtt legyilkolt szerbek a Sajkásvidéken 1942 januárjában

A mínusz 30 fokos hidegben levetkőztetett emberek követelték, hogy mielőbb végezzenek velük, mert a hideg kibírhatatlan volt. A Duna jegén egy nyílást ütöttek, amelyen egy szál deszkát vetettek keresztül és kis csoportokban lökdösték az embereket a lékig, ahol agyonlőtték és a vízbe dobták őket. A vérengzés délután 4 óráig tartott. A szemközt lévő Péterváradról a kivégzéseket távcsövön végignéző Malij Kristóf 1944 decemberében kelt visszaemlékezése szerint egy perc alatt körülbelül 15 embert lőttek le. Csak ő, az emberi maradványokat négy gödörbe gyűjtötte össze és temette el a hó teljes elolvadása után. Egyes visszaemlékezők szerint a Duna jegét éjjelente a honvédség ágyúzta, hogy a víz a több száz hullát elvigye. A kivégzéseket Grassy parancsára honvéd-, és folyamőr alakulatok végezték, a csendőrök elsősorban a razziázásnál kaptak szerepet. A strandi kivégzőosztagnak Korompay Gusztáv, a Magyar Királyi Honvéd Folyamerők főhajónagya volt a parancsnoka. A razzia, azaz a város teljes átfésülése, a házkutatások, kihallgatások, a gyanúsnak vélt személyek összegyűjtése és eltüntetése, tehát három napon át tartott.

Az újvidéki Miletic utcai mészárlás magyar katonák agyonlőtt szerb asszonyokat visznek el az utcáról

Ki volt a felelős? Írásbeli parancs persze sosem került elő arról, hogy a felettes gyilkolásra utasított volna. A katonai vezetők, Feketehalmy és Grassy buzdították erre szóban beosztottjaikat, akik pedig a legénységnek alkoholt osztottak, és elnézve a gyilkolást és a fosztogatásokat, szintén szóban buzdították erre a legénységet. Persze a háború után már senki nem akart tudni semmiről, mindenki a másikra próbálta kenni a felelősséget. Az osztagok vezetői Grassyékra, azok pedig viszont. Két ismertebb csendőr járőrparancsnok volt, akik egyértelműen felelősök voltak a történtekért: dr. Zöldy Márton és dr. Képíró Sándor.

A razzia 3. napja  - A strand mellett készült kép a holttesteket a Duna jegére cipelő folyamőrség katonáiról

Dr. Képíró később ezt vallotta: „Az első eligazítás alkalmával Gaál azt mondta, hogy tisztogatás van, és minden szemetet le kell úsztatni. Én ezt írásban kértem, mire Gaál kijelentette, hogy a felsőbbség nem adja ( ) Nálam egy fegyverhasználat volt, a harmadik napon, és pedig oly módon, hogy valaki megfogta egy csendőr szuronyát, mire azt keresztülszúrta. Atrocitásról nincs tudomásom. Az én embereim kb. 150-200 embert tartóztattak le. Az udvaron a honvédtisztek mondták, hogy le kell lőni minden kommunistát és zsidót, és ők már hoztak is erre alkalmas legénységet.”

1942.01.23. Újvidék, Mileticeva utca - magyar rendőrök figyelik a holttesteket elszállító honvédséget

Novi Sad strand agyonlőtt szerb asszony gyermekeivel

Minden érintett tagadott. Grassy például, mielőtt a Budapesti Népbíróság büntetőtanácsa elé került volna, már 1945-ben is az ártatlanságát hangoztatta, de úgy, hogy közben Feketehalmy-Czeydnert okolta mindenért. Az előzetes fogvatartása alkalmával beszélgetett Szirmai Rezső újságíróval a börtönben: „ÚJSÁGÍRÓ: Mivel vádolják Önt? GRASSY (hosszú szünet után válaszol, közben jobbra, balra fordul): Az újvidéki dologgal Nekem fogalmam sem volt, mi történik Újvidéken. Feketehalmy-Czeydner engem tökéletesen becsapott. Engem beültetett egy irodába, rámbízott adminisztrációs dolgokat, közben lezajlottak az események. ( ) ÚJSÁGÍRÓ: Tudott arról, mi történik? GRASSY: Nem tudtam. (...) GRASSY: Nekem a razzia harmadik napján azt jelentették, hogy megtámadták a csendőröket. Ezt a „cirkuszt” egy Zöldy Márton nevű csendőrszázados rendezte. Kész színház volt! Agyonlövetett két-három szerbet, melléjük rakatott egy csomó kézigránátot, hogy azt a látszatot keltse: partizánokat öltek meg. ( ) Közben bejött az irodába, ahol adminisztrációs munkát végeztem, Feketehalmy-Czeydner, azt mondta nekem: szerb- és zsidólázadás tört ki, te csak maradj itt bent, csináld a dolgodat, majd én megállapítom, mi a helyzet. Csak az események lezajlása után tudtam meg, mi történt voltaképpen. Uraim, ami ott történt, most is betege vagyok (Sokáig hallgat.) Ami ott történt, az nem emberi öregeket, csecsemőket, nőket lemészárolni ez a legaljasabb, legembertelenebb dolog még most is a betege vagyok Én semmiről sem tehetek Ha névleg én voltam is a parancsnok, valójában Czeydner intézkedett, parancsnokolt, ő volt a feljebbvalóm Czeydner a razzia előtt a nyakamra ült, mert nem bízott bennem kizárólag ő a felelős! ÚJSÁGÍRÓ: Tudja, hogy kirabolták az áldozatokat? Tehát közönséges hullarablás történt! GRASSY: Tudom. A csendőrök csinálták Zöldy százados vezényletével. (...) ÚJSÁGÍRÓ: Mi a véleménye Zöldyről? GRASSY: Moral insanity nem normális egy szörnyeteg! Előbb Kárpátalján csinált szörnyű disznóságokat, aztán jött le Újvidékre.”

Zöldy persze szintúgy tagadott: „ÚJSÁGÍRÓ: Mi volt Újvidéken? ZÖLDY (percekig hallgat): ( ) Engem Szekszárdról vezényeltek ki az embereimmel. A razziát megelőzően Feketehalmy-Czeydner tiszti értekezletet tartott. Kijelentette, hogy a nemzet becsületéről van szó, eszerint végezzük kérlelhetetlen szigorral az elrendelt akciót. Aznap nem történt semmi. A parancsnokok látták, hogy a karhatalom nem lő agyon senkit. Akkor kijött a parancs: erélyesebben kell fellépni Másnap sem történt semmi. Harmadnap Grassy József azt mondta: ez így nem mehet tovább! Eredmény kell! ÚJSÁGÍRÓ: Grassy azt mondta, Ön volt a kivégzések oka! ZÖLDY: Van valaki Magyarországon, aki ezt elhiszi? Én akkor hadnagy voltam. Van valaki, aki elhiszi, hogy egy hadnagy intézkedhet ott, ahol ezredesek, tábornokok vannak? Szóval Grassy kijelentette a harmadik napon, hogy a megtorlást a legkomolyabban kell venni. És hogy a legénység a megtorlásra kedvet kapjon, megígértette nekik a tisztek útján, hogy mindegyikük meg fogja kapni a délvidéki emlékérmet és rumos teát osztatott ki közöttük. Én Grassynak már a razzia első napján megtagadtam a fegyverhasználatot, amikor négyszáz embert akart velem agyonlövettetni. Bekísérésre összegyűjtöttünk négyszáz embert, Grassy gépkocsiján a gyülekezőhelyre jött és rámkiáltott: Mit kísérgeti ezeket! Ezeket ki kell végezni és nem kísérgetni! Mire én megjegyeztem, hogy ilyen parancsot nekem az ezredes úr nem adhat, én nem lövetek agyon senkit. A harmadik napon a rengeteg katonasághoz, hogy még nagyobb legyen a zavar, amibe a felelősök takarózhatnak, Péterváradról átjött egy SS-alakulat. Ekkor már tudtam, hogy baj lesz. Én beültem a 16. határvadász-laktanya étkezdéjébe, csak hogy ne kelljen semmit sem csinálnom. ( ) ÚJSÁGÍRÓ: Ön szerint ki felelős Újvidékért? ZÖLDY: Elsősorban a vezérkari főnök, Szombathelyi, aztán Feketehalmy-Czeydner és Grassy ”

Még egy adalék ide: vitéz Bajor Bauer Ferenc, újvidék városparancsnoka mintegy öt és fél millió pengőnyi értéket szedett össze a város gazdag szerb és zsidó lakóitól, amelyből 4 milliót befizettek a Horthy Miklós Repülőalap postatakarékpénztári csekkszámlájára, de a többi összeg nyomtalanul eltűnt

Az újvidéki rendőrség akkori vezetője, Zombory István rendőrkapitány a következő jelentést készítette a „hideg napok” után: „Razziák során katonai részről a helyszínen vagy annak közelében halálos kimenetelű szolgálati fegyverhasználati igény jelentékeny esetben fordult elő. ( ) Őrszem szolgálatban volt rendőrközegeimtől több jelentés érkezett arról, hogy a város különböző pontjain, nyílt terein, utcákon, lakóházak udvarán ismeretlen lőtt sérüléstől származó emberhullák hevernek. Magam is személyesen meggyőződtem arról, hogy a hullák eltávolításáról felsőbb katonai intézkedésre maga a katonaság gondoskodott. A katonai razziák tartama alatt a város lakossága közül sok személy eltűnt. Egyes lakóházak, épületek elnéptelenedtek. Családok hollétéről szomszédok, lakótársak csak annyi tájékoztatást tudnak szolgálni, hogy a családokat katonai közegek otthonaikból elvitték, készpénz, drágaságokat képező ingóságok a katonai razziák során foganatosított házkutatások során eltűntek, elkallódtak.”

Schosberger Pál túlélő: „Az újvidéki vérengzés három napig tartott. A házunkból, a Mileticeva utcában minden lakót meggyilkoltak a magyarok, és mindezt a ház előtt tették. Az egész családomat meggyilkolták a magyarok a ház előtt, ahol laktunk, éppúgy, ahogy az utca minden egyes lakóját. Miután az embereket megölték az utcán, a magyar katonák fogták a holttesteket, és a Dunába dobták őket. Azon a napon mínusz 30 Celsius fok volt Újvidéken, és a Duna be volt fagyva. Az emberek nagy részét elvitték otthonaikból, és a dunai strandon gyilkolták meg. Négyesével kellett felsorakozniuk: férfiaknak, nőknek, gyermekeknek. Megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és aztán arra kényszerítették őket, hogy a nagy lékhez menjenek, amit a magyar katonák vágtak a jégbe. Aztán lelőtték őket, és holttestüket a jég alá dobták.”

Az újvidéki razzia során a későbbi hivatalos magyar adatok szerint a honvédek és csendőrök 3309, más források szerint 3340, zömében szerb polgári lakost gyilkoltak le, köztük 792 nőt, 299 idős embert és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 740 zsidó származású személy is. Az áldozatok megoszlása településekre lebontva a magyar adatok szerint a következő volt: Boldogasszonyfa - 74 fő; Csurog - 887 fő; Dunagárdony - 32 fő; Mozsor - 195 fő; Óbecse - 168 fő; Sajkásgyörgye - 210 fő; Sajkásszentiván - 26 fő; Szenttamás - 2 fő; Temerin - 47 fő; Titel - 51 fő; Újvidék - 879 fő; Zsablya - 653 fő; egyéb településeken - 116 fő.

Mai szerb történészek adatai alapján a vérengzésnek összesen 3 808 áldozata volt, ezek közül 2 578 szerb, 1 068 zsidó, 64 roma, 31 ruszin, 21 magyar és 15 pedig orosz nemzetiségű személy volt. Viszont egyes szerb kutatók azt állítják, hogy valójában az áldozatok száma a 10 ezer főt is meghaladta, mert azokban a napokban rengeteg ember tartózkodott papírok nélkül is a városban, például sokan jöttek be balszerencséjükre a szokásos vásárra. A tömeges kivégzésekről pedig semmiféle hivatalos feljegyzések nem készültek.

A következmények is legalább olyan szörnyűek voltak, mint a „hideg napok”. 1944 őszén a bosszúszomjas délszláv partizánok közel 30 ezer, ártatlan bácskai magyart gyilkoltak meg. Az újvidéki tömeggyilkosságok miatt a katonai vezetők elnyerték méltó büntetésüket. A péterváradi kultúrház mozitermében 1946. október 30. napján, délután 4 órakor hirdettek ítéletet az 1942. évi januári, bácskai mészárlások fő bűnösei felett. Ezek név szerint, akkori rangjukkal jelölve a következők voltak: Szombathelyi Ferenc vezérezredes, volt vezérkari főnök, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérőrnagy, Gaál Lajos csendőr alezredes, dr. Zöldy Márton csendőr százados, dr. Bajsay Bauer Ernő, Bács-Bodrog vármegye alispánja, dr. Nagy Miklós, Újvidék polgármestere, Bajor Bauer Ferenc vezérőrnagy, városparancsnok és Perepatić Pál, újvidéki kereskedő. Utóbbi segített a magyaroknak a gazdag újvidéki szerbek és zsidók pontos összeírásában. A razziában, ezredesi rangban résztvevő Deák László még a fronton, 1945 áprilisában öngyilkos lett, dr. Képíró Sándor csendőr százados Argentínába szökött, dr. Fernbach Péter, Bács-Bodrog vármegye főispánja a partizánok kezére került és eltűnt, valószínűleg agyonverték).

A Vajdasági Legfelsőbb Bíróság ítélete alapján Grassyt és Zöldyt Újvidéken akasztották fel a Kiszácsi út végén, nagy tömeg előtt. Feketehalmynak Zsablyán lett ugyanez a sorsa. A többieket a péterváradi erőd falánál lőtték agyon.

A jugoszlávok Horthy Miklós kormányzót is szerették volna bíróság elé állítani, de ezen erőfeszítéseik végül is nem jártak sikerrel. Pedig felelnie kellett volna neki is. Hogy miért? Például a vezérkari főnökének, Szombathelyinek a vallomása okán. A jugoszláv népbíróság tanácsvezetője kérdésére, miszerint bűnösnek érzi-e magát, azt felelte Szombathelyi, hogy nem érzi magát bűnösnek, mert az ő lelkiismerete tiszta, őt tulajdonképpen az alárendeltjei megvezették. Aztán azon kérdésére, hogy Horthynak jelentette-e a történteket, Szombathelyi a következőket válaszolta: „A rendes havi jelentésekben értesítettem. Egyébként minden Horthy tudtával és hozzájárulásával történt.”

A jugoszláv ügyész, dr. Gyetvai Károly is tett fel Szombathelyinek egynéhány lényeges kérdést, amire válaszolva – többek között – saját magára is terhelő vallomást tett:

- „Ha a sajkásvidéki eseményeket azonnal kivizsgálta volna, megállíthatta volna a későbbi események bekövetkezését?”

- „Igen. Novi Sad akkor nem került volna bele.”

- „E tekintetben nem követett-e el valami mulasztást?”

- „Félrevezettek. Azért vagyok a bíróság előtt, hogy feleljek érte.”

- „Horthy tudott-e a sajkásvidéki öldöklésről?”

- „Főhadsegédének jelentettem és magam is minden héten jelentést tettem neki.”