Adalékok a sármelléki termelőszövetkezet megalakulásához

1958 decemberétől, az események felgyorsítása érdekében, pártfunkcionáriusokból, gyári munkásokból, értelmiségiekből álló úgynevezett agitáló brigádok lepték el a falvakat, akik házról házra járva próbálták meggyőzni a lakosságot a nagyüzemi gazdálkodás előnyeiről. A korábbi gyakorlattól eltérően nem a szegényparasztságot, hanem a módosabb gazdákat igyekeztek megnyerni, az adóelengedés, vezető pozíciók kilátásba helyezésével.

A fizikai kényszer háttérbe szorult, helyette a lelki-pszichikai ráhatás eszközeit alkalmazták (családtagok sorsával történő zsarolás, egzisztenciális tönkretétel stb.)

Hasonló események zajlottak Sármelléken is, melyekről Kemendy Géza (sármelléki kántortanító, a II. világháborúban tartalékos zászlós majd hadnagy, a csáktornyai 17/II. zászlóalj egykori vonatparancsnoka) írt „Nehéz esztendők krónikája” című visszaemlékezésében: A falu lakosságát először a termelőszövetkezeti élettel kívánták megismertetni, ehhez látogatásokat szerveztek jól működő gazdaságokba, ahol aztán politikai előadásokat tartottak.

A sármelléki lakosságot Szentgyörgyvárra invitálták, ahol a sármelléki Népi Együttes műsort adott a kultúrotthonban, majd a beszéd következett, mely szerint a falvak lakosságának egyedüli útja a szövetkezetbe való tömörülés. Kemendynek, mint az együttes vezetőtőjének, feladatul adták ki, hogy a beszéd után valami pattogó csárdást játsszanak.

Ő így emlékezett erre vissza: „Amikor vége lett a beszédnek, Marton Jenő beszólt a függöny mögé: Zene! Karinak hirtelen, csak annyit tudtam mondani: Csárdást! Erre Kari, mint akit álmából riasztottak fel, rákezdett: Két út van előttemMelyiken induljak?

Ez aztán remek folytatása volt a szónok egész beszédének ”Az agitációk gyakori eszköze az volt, hogy a helyi társadalom meghatározó személyiségeit próbálták elsőként beszervezni, azokat, akikről feltételezték, hogy személyes döntésük másokat is befolyásolhat. Kemendy Géza, mint állami tanító, az elsők között írta alá a belépési nyilatkozatot, így ő is részt vett a lakosság meggyőzésében. 1958 őszétől kezdték el a „látogatásokat” az agitáló csoportok, ezek többnyire goromba visszautasításokat kaptak. A falusiak főként a rosszul működő tszcs-kel érveltek.

Esténként aztán a csoportok megtárgyalták a napközben tapasztaltakat, hogy másnap újult erővel folytathassák a meggyőzést. Nehezítette a helyzetet, hogy a földek többsége az öregek nevén volt, akik addig nem mondtak le a földekről, míg szükségük volt a fiatalok féken tartására. Így az öregek lettek a belépők, akiknek munkája már nem volt számottevő, a fiatalok pedig máshol, többnyire a falun kívül kerestek boldogulást.

Jól példázza a következő párbeszéd is, hogy milyen tragikus ellentéteket szült ez a helyzet: „- Aláírta, édesapám? – Alá, fiam. Mi mást tehettem volna ? – Jegyezze meg, ettől fogva nekem nem apám!”

Mindenkinek óriási vívódást jelentett a belépés. Azokról a földekről volt szó, amiket az őseik keserves munka árán szereztek meg, ha belépnek a szövetkezetbe, úgy érezték, elveszítik mindenüket, újabb létbizonytalanságba kerülnek. Akiknek nagyobb volt a tét, többféle módszert megpróbáltak, hogy megússzák, vagy legalábbis elodázzák az aláírást. Voltak, akik más falvakba, rokonokhoz menekültek. A hosszú pszichikai-lélektani nyomás hatására mégiscsak megkezdődtek az aláírások. Először csak a kisebb gazdák, majd a módosabbak következtek. Minden egyes aláírót bejelentettek a hangos híradón, így még nagyobb volt a nyomás a többiekre. Sokakat ugyanis, az is zavart, hogy mit fognak szólni a rokonok vagy a szomszédok. Fontos volt, hogy lássák, nem önszántából lépett be valaki, hanem a kényszerítés hatása alatt döntött, így könnyebb volt feldolgozni a történteket. Az ehhez hasonló hozzáállás jellemző volt erre az időszakra: „ de ha engem, a két kezemet összekötve kikísérnek az utcára innen a lakásomból, már a Németh Károlyék padjánál aláírnám a nyilatkozatot.” 

Szokássá vált az is, hogy mikor beolvasták az újonnan belépők nevét, küldtek egy dalt, amit az illető szeretett volna. Jellemző módon, majdnem mindenki ezt a dalt kérte: „Mint hosszú copfos barna lány,Jó édesanyám faggattam én:Leszek-e boldog, leszek-e szép?S ő felelt könnyedén: - Bárhogy lesz, úgy lesz, - A jövőt nem sejthetem; A sors ezer rejtelem Ahogy lesz, úgy lesz!!”

A dalszöveg abszolút kifejezte a sármellékiek akkori hangulatát, melyet a teljes létbizonytalanság jellemzett. Sajátos módon megesett az is, hogy sokan nem voltak hajlandók akárki előtt aláírni a belépést, csak, akit ők megjelöltek. Idegeneknek nem akartak ekkora sikert adni. Ez történt többek között Kemendy Gézával is, akit mint köztiszteletben álló tanárt, gyakran hívtak, mert csak előtte volt hajlandó aláírni a gazda. A következő szívszorító eset is egy ilyen alkalommal történt: az agitátorok főnöke sokat kínlódott a volt kuláklistás K. Pállal. Amikor az végre hajlott az aláírásra, nagyon szerette volna megszerezni a trófeát, de a gazda kijelentette, hogy csak a tanár elvtárs előtt fogja aláírni.

Másnap délután három órakor a következő kép tárult a házba belépő Kemendy szeme elé, akit a gazda és a felesége is ünneplőbe öltözve fogadott. Az egész házban olyan hangulat uralkodott, mintha temetésre készültek volna és halott lenne a háznál. Az asztal tiszta terítővel volt letakarva. A házigazda külsőleg is kifejezte, hogy valami végérvényesen megváltozott az életében. Nagy eseményre szánta el magát. A meghitt pillanatokat, kopogás nélkül, az agitátorok főnöke szakította meg: „Aláírta már?” kérdésével. 

Kemendynek volt egy másik különös esete is: Mikor B. János jómódú gazda elbujdosott az aláírás elől és a húga kérte meg a tanítót, hogy keressék föl együtt a testvérét. A gazda épp a vacsorája fölött ült megtörten, húga pedig unszolta, hogy írja alá a nyilatkozatot, legyen rajta túl. Ekkor János hosszas hallgatás után rákezdett: „Megkötöm a lovam szomorú fűzfához, Lehajtom a fejem két első lábához. Lehajtom a fejem a babám ölébe, Hullatom könnyeim a rózsás kötényébe.”

Könnyei eredtek el a marcona, erős embernek és csak hullottak a húsos krumplilevesbe. Különös férfi-fájdalom volt ez. Talán ekkor sírt életében először igazán. Majd hangtalan mozdulattal jelezte, hogy kéri a nyilatkozatot, s aláírta ugyan, de nem szólalt meg ezután sem.Különösen nagy lelki megrázkódtatás volt, amin a magyar falvak lakossága átesett azokban az időkben. 1961 végére a parasztságnak már 75%-a volt tsz-tag és 19%-a állami gazdasági dolgozó. „Nem győztük az angolokat várni, várniBe kellett a, be kellett a téeszcsébe állni.” – énekelték az értékeiktől könnyezve megváló falusiak. Az új helyzettel megbékélni nem tudók közül, pedig sokan örökre búcsút mondtak a mezőgazdaságnak és vele együtt a falusi életnek.