A birtok lett a fékező

A fatüzelésű sparherdten saját termelésű paprikából készül a reggeli, tükörtojással, hazai recept alapján. Hozzá jófajta barna kenyér dukál. Szükség is van a tartalmas ételre, hiszen a húsz hektáros birtokon naponta sok a munka, az intéznivaló. A Horváth-ÉP Kft. és a Kehidatermál ügyvezető-tulajdonosa nem titkolja: élete egyik legjobb döntése volt, hogy a vindornyalaki Öreghegyen annak idején, mintegy húsz esztendeje megvásárolta az első birtokot. Pedig nem akarta. Aztán gyorsan és alaposan megváltozott az élete, mert megtalálta azt a helyet, mely nyugalmat áraszt, féket ad a stressznek.

– Vindornyalakon utat aszfaltoztunk, a polgármester pedig azt mondta: vegyél itt egy darab szőlőt, gyümölcsöst, akkor kötődsz majd ide, s megcsinálod a hegyi utakat – idézte a kezdetet. – Elindultunk, de az első birtokra azt mondtam: nem igazán akarok ilyet. Aztán felhozott a hegyre, ide, ahol most a harangláb áll. Kiálltam a peremre, körülnéztem, s egyszerűen kiment belőlem a napi munka feszültsége. Hamarosan megvásároltam a birtokot, amit egyre jobban megszerettem, s elkezdtem hosszú távon tervezni. Aztán ahogy az anyagiak engedték, folyamatosan vásároltam újabb területeket, s – a magyar hagyományokat tartva – gazdálkodni kezdtem.

Horváth Tihamér: – Kiálltam a peremre, körülnéztem, s egyszerűen kiment belőlem a napi munka feszültsége. Fotó: Sámel József

A hegyoldalban jelenleg ötven magyar tarka hústehén legelészik, hasonló számú a mangalica és a juhállomány is. Kétszáz baromfi, két kecske és három szamár is él a birtokon, mely távolról – s közelről is – a svájci gazdaságok képét, precízségét, rendezettségét idézi. S ha már hagyományőrzésről beszéltünk, gyorsan meg kell említeni az épületeket. Az egyik, több száz éves paraszti lakóház romjai mementóként emelkednek a bejáratnál, a régi tervek alapján pedig több újabb épületet is felhúztak. A vendégek imádják ezeket, ahogy maga Horváth Tihamér is.

– Tudja, a nagy családi ház után furcsa a változás. Itt élni szoba-konyhában, egész másként gondolkodni az életről, s a mindennapok összes tennivalójáról, dolgáról. Legyen az akár a megjelenés, az öltözködés, vagy éppen a konyhai hulladék kezelése. Itt nincs olyan, hogy elrohanok a boltba, s gyorsan hozom, ami kell. De amink van, az nagyon jó és nagyon elég. Ráadásul saját. Nem akarunk semmiből sem csipkéset, csak egyszerűt mindenben: ételben, italban. S eszembe sem jut, hogy sört igyak, mikor ott van a saját otellóm, amire büszke vagyok. Nem tagadom, sok mindenről le kell itt mondani. Illetve nem is kellene, de könnyedén lemondok, mert nem tudok innen szabadulni. Sőt, sietni sem, sohasem.

A vindornyalaki Horváth-birtok messziről látszik, aki Karmacs és Vindornyaszőlős között közlekedik, megcsodálhatja a lankás domboldalt, s a rajta magasodó fehér házikókat.

– Már akkor jóleső érzés tölt el, ha elérem a gyülevészi útelágazást, s feltekintek a birtokra. Tudatosan készültem a nyugdíjra, azt szerettem volna, ha az éveimet aktívan töltöm. A céghez persze naponta bejárok ügyeket intézni, de a megnyugvást, a pihenést Vindornyalak adja. A vállalkozói élet nem könnyű, a kockázat okozta stressz kikészíti az embert. Nálam is jelentkezett és idősebb is lettem. Ezt pedig gyógyítani nem, csak fékezni lehet. Számomra ez a birtok lett a fékezőhely. Az említett hosszú távú gondolkodás az öregedést is lassítja. Ahhoz, hogy a munka jól menjen, sokat kellett tanulnom. A munka is napi elfoglaltságot kínál, de ez teljesen más, mint a vállalkozósdi. Örömmel tapasztalom, hogy a barátaim közül – látva az itteni életet – sokan követik a példámat. S a testvérem is. Sebestyén szintén gazdálkodni kezdett, a vendégek az ő krumplitermését fogyasztják.

Reggeli után körbejárjuk a birtokot, autóval. Megnézzük a kukoricást, a legelőket, a teheneket, mangalicákat. Horváth Tihamér jóleső érzéssel nyugtázza, hogy rendben van a terület, s persze felméri a tennivalókat is. Mutatja, nemrég újabb részt vett, aminek különleges értéke egy kétszáz esztendős berkenyefa. Imádja ezt a gyümölcsöt, néhány éve ültetvényt is kialakított. A csemetéket éppen mostanában ültetik majd szét. Kitérőt teszünk a birtok legmagasabb pontján álló haranglábnál is, mely a terület egyik éke, s a vendégek kedvence. Nincs köztük, aki a több száz éves, felújított harangot meg ne kondítaná.

– Bevallom, egyfajta példát is szerettem, szeretnék mutatni a birtok rendezésével. Sajnos sokan nem foglalkoznak a hegyükkel, területeikkel, valahogy azt tapasztaltam, hogy a földet nem becsülik, nem értékelik. Pedig higgye el, a magyar föld nagy, pótolhatatlan érték, megérdemli, hogy gondozzák, termeljenek, gazdálkodjanak rajta. S van még egy fontos dolog, amit a gazdálkodó megtapasztal. A parasztemberek mindig hosszú távon gondolkodtak, s ez soha nem engedett tisztességtelen magatartást.

S ha a hosszú távú gondolkodás már többször is szóba került, vendéglátónk jövőbeni elképzeléseiről is beszélt. Kiderült, folyamatosan tervez.

– Mikor lesz teljes az álmom? Nos, sok minden valóra vált, ám tennivaló akad még bőségesen. Szeretnék építeni egy istállót, ahol vajat, füstölt húst és minden olyan terméket elő tudnék állítani, ami nekem fontos. Bevallom, jó lenne például olyan vajat készíteni, enni, mint amilyet régen falun kínáltak. A saját, házi termékekkel nem csak a vindornyalaki, hanem a kehidai vendégeket is szeretném ellátni. Három ló tartása is szerepel az elképzeléseim között. Az egyik a fiamé lesz, a másik kettőt kocsizásra, szánkóhúzásra szeretném befogni. S még egy a nagy álmok közül. A harangláb alatti részre családi házat szeretnék építeni, ez adná az igazi boldogságom. Elképzelem, hogy reggelente, amikor kinyitom a szemem, kinézek a hálóból, elém tárul a fenséges panoráma. Látom a csodálatos tájat, rajta az állataimat, a munkám gyümölcsét. Kiülök a külvilág zaját nélkülöző csendbe, hallgatom a szarvasbőgést, vagy éppen csodálom az őszi, tavaszi, nyári, illetve a téli, havas tájat. Ez egy más világ, nincs hozzá fogható. Számomra jeles hely...

Az új világtól elszakadva

Sámel József

Az elmúlt héten két jó napom is volt. Úgy jöttek össze a riportok, hogy néhány órára sikerült leülni, s nyugodt környezetben, kötetlen beszélgetés közben merengeni a (szűkebb) világ dolgairól. A türjei szőlőhegyen két idős gazda mesélt arról az élhető, munka tekintetében persze nem könnyű, ám stressz- és rohanásmentes időszakról, mely nekik már csak emlék, nekünk, a fiatalabb generációnak pedig nem adatott meg. Kicsit nosztalgiáztam, rögtön bevillant a gyermekkorom, amikor a nagyapámmal szakadó hóban gyalogoltunk ki a hegyre, befűtöttünk a vaskályhába, beszélgettünk, s eszünk ágába sem jutott estig hazamenni. S mi a helyzet most? Nos, hosszú évek óta nagy eredmény, ha adott esetben nyáron füvet nyírni, ősszel szüretelni, télen havat lapátolni kijutok... Néhány nap múlva a vindornyalaki szőlőhegyre vezényelt a munkám, s nagyon jól tette. Az átható csend, a zavartalan nyugalom, a levegő, a panoráma, s az életérzés különlegességeit felvonultató beszélgetés igazi élmény volt. Nem kellett sok idő, hogy megértsem, a házigazda miért ragaszkodik a birtokához, s miért siet oda, amikor csak teheti. Minap a szőlőhegyi riport alkalmával azt mondta az egyik gazda: "Tudja, a (szőlő)birtok idősödésünkkel, korunk előrehaladtával egyre kedveltebb és értékesebb lesz számunkra." Bevallom, kedvem szerint szólt. Gyakran gondolok ugyanis arra, hogy néha szívesen beiktatnék az életembe olyan napokat, melyeken magam mögött hagynám a (szép és új) világot. Lehet, hogy első lépésként e sorokat nem is a szerkesztőségben, hanem a hegyi pincében kellett volna megírnom...