Járástörténelem: évszázadok és változások

Zala megyében hat járást alakítottak ki Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Lenti, Letenye, Zalaszentgrót és Keszthely székhellyel. A történelem során ezek a települések hosszabb-rövidebb ideig viselték már ezt a rangot, ám csak a polgári közigazgatás bevezetésétől, 1850-től beszélhetünk valóban letelepített, helyhez kötött igazgatási központokról.

A járások létrejötte a nemesi megye kialakulásához köthető, aminek legkorábbi történeti dokumentuma az 1232-es kehidai oklevél. A nemesi vármegye az igazgatási és a jogszolgáltatási feladatait csak úgy tudta hatékonyan ellátni, ha területét kisebb egységekre, járásokra osztották fel. A járások kialakulása szorosan összefügg a szolgabírói intézmény kialakulásával. A nemesi vármegye létrejötte után az 1290. évi 14. törvénycikk értelmében minden vármegyében négy szolgabírót választottak, akik tagjai voltak a nemesi törvényszéknek, és egy-egy évig kötelesek voltak bíráskodni valamint a közigazgatási feladatokat ellátni. Ebből adódott, hogy Zala vármegyének kezdetben - ha nem is egyidőben - négy járása alakult ki. A kezdeti időkben a megye keleti részén Tapolca, a nyugati részén pedig Kapornak neve szerepel egyre többször, ahol a megyei törvényszék ítélkezett. Az egyes területeken működő ítélőszékekhez 2-2 szolgabírót osztottak be. A 14. században a megye keleti felén újabb ítélőszékről tudunk, Renneken (Csabrendek) ülésezett az ítélőszék, így az ügyek már két ítélőszék között oszlottak meg. 1494-ben aztán új településnév tűnt fel: Szántó (Zalaszántó), s ettől kezdve nincs tudomásunk renneki ítélkezésről. 1632 után a szántói járást sümegiként emlegették, mert az egyik megyei törvényszék itt is ülésezett. Viszonylag rövid idő alatt kialakult tehát a megye keleti részének két járása: a tapolcai és a szántói (korábban renneki). 1513-tól három járást neveznek meg Zalában, a két keleti mellett a Zala folyótól nyugatra fekvő kapornaki járást, amit nagy területe miatt 1536-ban megoszt maga között a járás két szolgabírája: kialakul a kapornaki kis(ebb) járás és a Muraközt is magába foglaló kapornaki nagy(obb) járás, közöttük a Válicka volt a határ. A járásoknak ekkor még nem volt székhelyük, központjuk ott volt, ahol a szolgabíró lakott.

Zala  közigazgatási térképe 1919 és 1940 között: az 1941-es hadba lépésünk újabb változást hozott

1750-ben olvashatunk először arról, hogy egy ötödik járása is van a történelmi Zalának, ez a Dráva és a Mura közötti területet magába foglaló muraközi járás. Három évtized múlva (1780-ban) a még így is nagy területű - egerszeginek nevezett - nagyobb kapornaki járást is kettéosztották, ezzel létrejött a zalalövői és a zalaegerszegi járás. A 19. század első felében Zala megye hat járását: a tapolcait, a szántóit, a kapornakit, egerszegit, a lövőit és a muraközit három-három (alsó-, közép- felső-) vidékre osztották, így 18 alsófokú közigazgatási és jogszolgáltatási egység alakult ki a vármegyében és ez a beosztás maradt 1849-ig.

A szabadságharcot követő neoabszolutizmus, valóban az optimális megoldást keresve, többször átalakította a járási beosztást, és a réginél jobban funkcionáló közigazgatási egységeket létesítve lerakta a polgári közigazgatási és jogszolgáltatási szervezet alapjait. Arra törekedtek, hogy járás valóban járás legyen, tehát a központja és a közigazgatási egység legtávolabb fekvő települése is legfeljebb egynapi járóföldre legyen egymástól. A Bach-koraszak elején Zala megyét megcsonkították; a Muraközt a Horvát-Szlavón koronatartományhoz csatolták. A kisebb területen továbbra is hat, de most már arányosabb járást alakítottak ki, az alsólendvait, a zalaegerszegit, a nagykanizsait, a sümegit, a tapolcait és a nagykapornakit, ez utóbbi székhelyét rövidesen áthelyezték a Kapornaknál jelentősebb településre, Pacsára. 1853-ban kisebb átszervezéssel tovább módosították a megye belső struktúráját és a hat járás mellett létrehozták a keszthelyit és a bánokszentgyörgyit, melynek székhelyét rövidesen áthelyezték Letenyére. A Bach-rendszer bukása után, 1861-ben azonban visszacsatolták a Muraközt Zala megyéhez, és visszaállították az 1848 előtti beosztást, így ismételten 18 alsófokú igazgatási egysége lett Zalának.

A köztörvényhatóságok rendezéséről szóló, a megyék szerepkörét megváltoztató 1870. évi 42. tc. teremtette meg véglegesen a polgári közigazgatás kereteit. A bevezetését követő területi rendezés ismét áttekinthetőbb rendszert hozott létre Zalában. Ekkor 12 járást alakítottak ki, Tapolca, Sümeg, Zalaszentgrót, Pacsa, Nagykanizsa, Keszthely, Zalaegerszeg, Letenye, Zalabaksa, Alsólendva, Csáktornya és Perlak kapott járási székhelyi rangot, a járások továbbra is a székhelytelepülések nevét viselték. Ezzel egyidőben megszűnt a szántói, kapornaki, muraközi és a lövői járás. Az új struktúra megteremtése után nem egész két évvel azonban jelentkeztek az első működési problémák, melyek végül megyén belüli változtatásokhoz vezettek, ez 1877-ben a 12 járás kettővel történő csökkentését eredményezte, s az új járási beosztás 1878. január 1-vel lépett hatályba. Tapolca, Sümeg, Pacsa, Nagykanizsa, Keszthely, Zalaegerszeg, Alsólendva, Csáktornya és Perlak megtartotta székhely jellegét, mellettük Göcsej központja, Nova lett a tizedik járási székhely. Az átszervezés igazi vesztese Zalaszentgrót, Letenye és Zalabaksa volt, de annak érdekében, hogy Letenye megtarthassa korábbi státusát, óriási erők mozdultak meg. Az erőfeszítéseket siker koronázta: a miniszterelnök a belügyminiszterrel egyetértésben a „fennforgó, kivételes, helyi viszonyokra" való tekintettel engedélyezte a letenyei járás újbóli megszervezését, így 1879. január 1-én a megye járásainak száma eggyel megemelkedett. Az 1886-os törvényhatósági törvény végrehajtása során aztán sikerült ismételten megszervezni a zalaszentgróti járást, így ismét tucatnyi járása volt Zalának, mely 1908-ban a balatonfüredi járás kialakításával 13-ra növekedett.

Az első világháborút követő trianoni békeszerződés Zala megye egész délnyugati részét, a Muraköz perlaki, csáktornyai járásait, továbbá az alsólendvai járás nagyobb részét a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (1929-től Jugoszlávia) csatolta. Az alsólendvai járás székhelyét a járás nevének meghagyásával előbb Zalabaksán telepítették le, hihetetlenül rossz körülmények között, s miután a település nem hozott áldozatot, hogy itt alakíthassák ki a szolgabírói hivatalt, a járás székhelyét  hangsúlyozva az ideiglenes jelleget, az igazgatási egységet továbbra is alsólendvai járásnak nevezve  1925-ben Lentibe helyezték át.

Az 1941-es hadba lépés után aztán a megye területe kiegészült a Trianonban elszakított területekkel, és újjászervezték a három tradicionális járást, annyi változtatással, hogy az alsólendvai nyugati részén Belatincon meghatározott területi hatáskörrel szolgabírói hivatalt létesítettek, továbbá a járás északkeleti részéből kialakították a lenti járást.

A második világháborút követően többször változott Zala megye területe, ezzel együtt a közigazgatási beosztása is. Először a balatonfüredi járás került át Veszprém megyéhez (1946), majd két alkalommal Somogy megyétől szerveztek át körjegyzőségeket (1948-ban és 1950-ben) Zalához, továbbá Vas megyétől az egervári körjegyzőség három települését (1950).

1950-ben radikális területi változással kezdte Zala megye a tanácsrendszer évtizedeit, ugyanis március 16-án a keszthelyi, a tapolcai és a sümegi járás Veszprém megyéhez csatolásával elkerült Zalától a Nyugat-Balaton és az egész Balaton-felvidék. (Érdekesség, hogy ekkortól nevezik hivatalosan megyének a középszintű államigazgatási egységet, történeti fogalommá változtatva a vármegye elnevezést.)

Zala megye a Balaton nélkül: a keszthelyi járást 1979-ben kaptuk vissza

1950 és 1970 között a korábbinál lényegesen kisebb Zala megyének kezdetben öt járása volt Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Lenti, Zalaszentgrót és Letenye székhellyel. Ez utóbbi 1970. július 1-vel megszűnt, az ide tartozó településeket átsorolták a lenti illetve a nagykanizsai járásba. Ezt követően négy járása volt Zalának, számuk 1979. január 1-vel sem növekedett, amikor a keszthelyi járást a visszacsatolták Zala megyéhez, ugyanis a zalaszentgróti és a keszthelyi járás ez utóbbi nevével és székhellyel egyesült. A járások, mint közigazgatási egységek, hét és fél évszázad után 1984. január 1-vel változatlan számmal és területi beosztással átadták helyüket egy másik, a magyar közigazgatás történetben először létrehozott államigazgatási formának a városkörnyéknek. Az önkormányzati törvény életbe lépésével 1990-től Zala megyében az államigazgatás területi beosztása két megyei jogú városra (Nagykanizsa és Zalaegerszeg) és hat városkörnyékre (Keszthely, Lenti, Letenye, Nagykanizsa, Zalaegerszeg, Zalaszentgrót) tagolódott. Ezek a közigazgatási egységek 2013. január 1-vel tradicionális elnevezésüket visszakapva működnek tovább, hivatalaik a járási kormányhivatalok a megyei kormányhivatal szervezeti egységeként kerültek felállításra egy modernebb, hatékonyabb államigazgatás megteremtésének szándékával.