Sztorik az újságírók életéből, avagy hogy lesz a cserszegi „fűrészes”

- Bevallom, izgultam idefelé jövet... Egészen más, hogy nem én megyek anyagfelvételre, hanem velem készül riport - árulja el Bozsér Erzsébet, aki 1964-től 1998-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott a Zalai Hírlap szerkesztőségében. Sok mindent átélt, megélt lapunknál, a humoros dolgokba olykor a nyomda ördöge is besegített.

- Annak idején beosztottak bennünket nyomdaügyeletre, korrektúráztuk az ólomsorokból készült cikkeket. Sok bakit kijavítottunk, mégis bent maradt egy-két furcsaság. Történetesen velem fordult elő, hogy a szőlész Bakonyi Karcsi bácsi cserszegi fűszerese az írásomban cserszegi fűrészesként jelent meg... - meséli mosolyogva az esetet.

Legtöbb ideig a mezőgazdasági rovatban dolgozott, munkájához szakmailag nagy segítséget jelentett agrármérnöki végzettsége. De nem is annyira a termelési rész foglalkoztatta, sokkal inkább az emberi sorsok.

 - Az utcán, a buszon gyakran megszólítanak az ismerősök, akikkel a munkám során találkoztam. Azok a szerelők, akikkel a pacsai tsz szentpéterúri majorjában készítettem riportot, ma is nevetve megkiabálnak: „Sebességbe tette az autót?” Történt ugyanis, hogy a Zsigulimmal egy lejtős részen álltam meg, s miközben a gépek aratásra való felkészítéséről beszélgettem, a kocsim legurult és nekiment egy bódénak. Behúztam a kéziféket, csak nem tettem sebességbe. A szerelők rögtön kikalapálták a horpadást, nyoma sem látszott...

- Munkánk során sok közös élményt éltünk meg Kiss Ferivel, akivel egy időben kerültem a laphoz, s állandó fotós partnerem volt. Amikor a mező közepén megláttam egy kombájnt, szó nélkül rohantam oda.
-Böbe, már megint hova mész? - morgott csöndesen, miközben igyekezett utánam - idézi a nemrég elvesztett kolléga emlékét.

- Nekem ma is a Zalai Hírlap az újság - mondja meggyőződéssel Bozsér Erzsébet. - Sőt, ha más megyében járok, összehasonlítom, s mindig megnyugszom: itt azért még létezik a klasszikus újságírás. Ma könnyebb is, nehezebb is a pálya. Mindig azt tartottam a legfontosabbnak, hogy az ember a józan paraszti eszére hallgasson, és ne térjen el a saját értékrendjétől.

Ma is gyakran benyit a szerkesztőségbe egy-egy információval, hírrel Takáts Sándor kollégánk. Van egy kis hely valahol? Nem kell valamit csinálni? - kérdi úgy, mint régen, szinte hihetetlen, hogy már négy éve nyugdíjba ment.

- De igen, kellene valamit csinálni. Mondj két emlékezetes eseményt a szakmában töltött majdnem negyven évből, akár jó, akár rossz emlék - kértem.

- Az egyik talán azért jön elő, mert az első autómhoz is kapcsolódik, és egy olyan feladathoz, amit nem tudtam megcsinálni. Nagykanizsáról jártam dolgozni az egerszegi szerkesztőségbe 1971-től, és abban az időben az újságírók kaphattak támogatást autóvásárláshoz az újságíró szövetségtől. Így vettem első autómat 61 ezer forintért, egy kis 500-as Fiatot. Ez 1972-ben történt. Indultam reggel Egerszegre, és hallottam a rádióban, hogy árvíz van a Murán. Eldöntöttem, hogy a helyszínről riportot hozok, és elindultam Murarátkára. Akkora volt a szél, hogy tíz kilométert sem tudtam megtenni a 18 lóerős kis autómmal. A vihar majdnem levitt az útról, szégyenszemre vissza kellett fordulnom. Azt hiszem, ez volt az egyetlen újságírói feladat, amit nem tudtam teljesíteni – mesélte kollégánk, aki számos katasztrófáról tudósított annak idején, így nem meglepő, hogy a következő szakmai emlék is árvizes.

- Ezzel szemben 2002-ben, a nagy beregi Tisza-árvíz idején minden gond nélkül odaértem a helyszínre. Azért mentünk a Tiszántúlra, mert cégek, köztük a Zalai Hírlap is segítséget ajánlott fel. Zala a Csaroda nevű falut segítette. Mindenféle szükséges holmit, anyagot vittünk, emlékszem, mennyire örültek az emberek. A riport is elkészült utána, de oda egy 18 tonnás Mercedes teherautóval mentünk, profi sofőrrel.