Új korszak kezdődik

De ez a kisebbik probléma. Mert igaz ugyan, hogy a recesszió okozta bajok sokakat érintenek súlyosan, a munkájukat elvesztőket, hiteleiket törleszteni nem tudókat drámaian, mégis, bízni lehet benne, hogy a válságnak belátható időn belül vége lesz. Nem rajtunk múlik ugyanis, a porszemnél is kisebb pont vagyunk mi a világgazdaságban, ha a nagyok kilábalnak, húznak magukkal bennünket is. (Ha csak nem teszünk ellene - mert ez is egy opció. Ha például a leendő kormány tartja magát ahhoz, amit ellenzékben ígért, visszavon megszorító intézkedéseket, odaadja a meglebegtetett többletforrásokat az egyes ágazatoknak, adót csökkent, stb., egykettőre ugyanott lehetünk, ahol voltunk 2008 őszén. S nem biztos, hogy a Világbank, meg az Unió megint kihúz bennünket a slamasztikából.)

Nehezebben orvosolható bajunk a társadalmi válság, ráadásul ebben senki nem segíthet nekünk, magunknak kell megoldanunk, ezért is tűnik szinte reménytelennek.

Persze ugyanezt már egy esztendővel ezelőtt is elmondhattuk. A belpolitikai feszültség Gyurcsány Ferenc távoztával enyhült ugyan valamelyest, az országot jellemző hideg polgárháborús állapotok azonban fikarcnyit sem változtak, sőt, mind többek előtt sejlik fel az ellenségeskedés további eszkalációjának réme. Az élet minden területe átpolitizálódott, ennek abszurditását mi sem példázza jobban, mint az újinfluenza elleni vakcinához való pártfüggő viszony.

A kiábrándultság foka is erősödött - alighanem megközelítve a fokozódhatatlan határát. Megdöbbentő táblázatot közölt pár nappal ezelőtt a HVG egy, a posztkommunista államok lakóit érintő felmérés nyomán: a magyarországi válaszadók 77 százaléka elégedetlen a demokráciával, még Ukrajnára (70 százalék), Bulgáriára (76) is sikerült rávernünk, de a különbség Lengyelországgal (39), Szlovákiával (46) szemben igazán látványos. Hogy mi ennek az oka, bizonyára bonyolult kérdés és vélhetőleg a néplélektan tárgykörében keresendő, számunkra most csak a tény a fontos, hogy a magyarok több mint kétharmada magával a demokratikus rendszerrel elégedetlen, nem csupán az éppen regnáló hatalommal, ha úgy tetszik a politikai elittel. Meglehet, éppen azért jött ki ez az eredmény, mert az országlakosok zöme úgy gondolja, nem lehet jó az a rendszer, amely ilyen politikai elitet bír kitermelni. Abba persze aligha gondol bele ugyanez a zöm, hogy a politikai elitünk is mi vagyunk, mi választottuk őket, magunk közül. Könnyebb másban keresni a hibát, mint magunkban, megtalálni meg pláne: sokakban egyfajta mentális kielégülést vált ki, ha rámutathatnak valakikre, mint minden bajunk forrásaira. Ezzel el is érkeztünk a hátrahagyott esztendő talán leglátványosabb és legaggasztóbb jelenségéhez, a szélsőjobboldal előretöréséhez. A populizmust rasszizmussal ötvöző alakulat fölöttébb ügyes a bűnbakválasztásban, nemcsak azokat elégíti ki, akik a szokásos halmazban - cigányok, zsidók, melegek - keresik nyügeink okozóit, hanem beemeli ebbe a körbe a politikai elitet is, eltalálva azokat is, akik az előbbi hívószavakra talán nem mozdulnának. A kormánypárt és ellenzéke prominensei pedig nap mint nap tesznek róla, hogy muníciót szolgáltassanak ennek az érzületnek az erősítéséhez. Nemcsak az állami és önkormányzati korrupciós ügyek révén, amelyekben korántsem csak az egyik vagy a másik oldal sáros, de az együttműködés totális hiányával, illetve ami még rosszabb, a mutyira korlátozódásával is. Úgy tűnik, hogy sem a jelenlegi, sem a következő kormányzó pártban nem fogták még fel igazán, hogy mekkora a veszély, arról pedig fogalmuk sincs, hogyan lehetne gátat vetni neki. Vajon mi magyarok miért nem vagyunk képesek tanulni saját történelmünkből sem?

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

De ez a kisebbik probléma. Mert igaz ugyan, hogy a recesszió okozta bajok sokakat érintenek súlyosan, a munkájukat elvesztőket, hiteleiket törleszteni nem tudókat drámaian, mégis, bízni lehet benne, hogy a válságnak belátható időn belül vége lesz. Nem rajtunk múlik ugyanis, a porszemnél is kisebb pont vagyunk mi a világgazdaságban, ha a nagyok kilábalnak, húznak magukkal bennünket is. (Ha csak nem teszünk ellene - mert ez is egy opció. Ha például a leendő kormány tartja magát ahhoz, amit ellenzékben ígért, visszavon megszorító intézkedéseket, odaadja a meglebegtetett többletforrásokat az egyes ágazatoknak, adót csökkent, stb., egykettőre ugyanott lehetünk, ahol voltunk 2008 őszén. S nem biztos, hogy a Világbank, meg az Unió megint kihúz bennünket a slamasztikából.)

Nehezebben orvosolható bajunk a társadalmi válság, ráadásul ebben senki nem segíthet nekünk, magunknak kell megoldanunk, ezért is tűnik szinte reménytelennek.

Persze ugyanezt már egy esztendővel ezelőtt is elmondhattuk. A belpolitikai feszültség Gyurcsány Ferenc távoztával enyhült ugyan valamelyest, az országot jellemző hideg polgárháborús állapotok azonban fikarcnyit sem változtak, sőt, mind többek előtt sejlik fel az ellenségeskedés további eszkalációjának réme. Az élet minden területe átpolitizálódott, ennek abszurditását mi sem példázza jobban, mint az újinfluenza elleni vakcinához való pártfüggő viszony.

A kiábrándultság foka is erősödött - alighanem megközelítve a fokozódhatatlan határát. Megdöbbentő táblázatot közölt pár nappal ezelőtt a HVG egy, a posztkommunista államok lakóit érintő felmérés nyomán: a magyarországi válaszadók 77 százaléka elégedetlen a demokráciával, még Ukrajnára (70 százalék), Bulgáriára (76) is sikerült rávernünk, de a különbség Lengyelországgal (39), Szlovákiával (46) szemben igazán látványos. Hogy mi ennek az oka, bizonyára bonyolult kérdés és vélhetőleg a néplélektan tárgykörében keresendő, számunkra most csak a tény a fontos, hogy a magyarok több mint kétharmada magával a demokratikus rendszerrel elégedetlen, nem csupán az éppen regnáló hatalommal, ha úgy tetszik a politikai elittel. Meglehet, éppen azért jött ki ez az eredmény, mert az országlakosok zöme úgy gondolja, nem lehet jó az a rendszer, amely ilyen politikai elitet bír kitermelni. Abba persze aligha gondol bele ugyanez a zöm, hogy a politikai elitünk is mi vagyunk, mi választottuk őket, magunk közül. Könnyebb másban keresni a hibát, mint magunkban, megtalálni meg pláne: sokakban egyfajta mentális kielégülést vált ki, ha rámutathatnak valakikre, mint minden bajunk forrásaira. Ezzel el is érkeztünk a hátrahagyott esztendő talán leglátványosabb és legaggasztóbb jelenségéhez, a szélsőjobboldal előretöréséhez. A populizmust rasszizmussal ötvöző alakulat fölöttébb ügyes a bűnbakválasztásban, nemcsak azokat elégíti ki, akik a szokásos halmazban - cigányok, zsidók, melegek - keresik nyügeink okozóit, hanem beemeli ebbe a körbe a politikai elitet is, eltalálva azokat is, akik az előbbi hívószavakra talán nem mozdulnának. A kormánypárt és ellenzéke prominensei pedig nap mint nap tesznek róla, hogy muníciót szolgáltassanak ennek az érzületnek az erősítéséhez. Nemcsak az állami és önkormányzati korrupciós ügyek révén, amelyekben korántsem csak az egyik vagy a másik oldal sáros, de az együttműködés totális hiányával, illetve ami még rosszabb, a mutyira korlátozódásával is. Úgy tűnik, hogy sem a jelenlegi, sem a következő kormányzó pártban nem fogták még fel igazán, hogy mekkora a veszély, arról pedig fogalmuk sincs, hogyan lehetne gátat vetni neki. Vajon mi magyarok miért nem vagyunk képesek tanulni saját történelmünkből sem?

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Nehezebben orvosolható bajunk a társadalmi válság, ráadásul ebben senki nem segíthet nekünk, magunknak kell megoldanunk, ezért is tűnik szinte reménytelennek.

Persze ugyanezt már egy esztendővel ezelőtt is elmondhattuk. A belpolitikai feszültség Gyurcsány Ferenc távoztával enyhült ugyan valamelyest, az országot jellemző hideg polgárháborús állapotok azonban fikarcnyit sem változtak, sőt, mind többek előtt sejlik fel az ellenségeskedés további eszkalációjának réme. Az élet minden területe átpolitizálódott, ennek abszurditását mi sem példázza jobban, mint az újinfluenza elleni vakcinához való pártfüggő viszony.

A kiábrándultság foka is erősödött - alighanem megközelítve a fokozódhatatlan határát. Megdöbbentő táblázatot közölt pár nappal ezelőtt a HVG egy, a posztkommunista államok lakóit érintő felmérés nyomán: a magyarországi válaszadók 77 százaléka elégedetlen a demokráciával, még Ukrajnára (70 százalék), Bulgáriára (76) is sikerült rávernünk, de a különbség Lengyelországgal (39), Szlovákiával (46) szemben igazán látványos. Hogy mi ennek az oka, bizonyára bonyolult kérdés és vélhetőleg a néplélektan tárgykörében keresendő, számunkra most csak a tény a fontos, hogy a magyarok több mint kétharmada magával a demokratikus rendszerrel elégedetlen, nem csupán az éppen regnáló hatalommal, ha úgy tetszik a politikai elittel. Meglehet, éppen azért jött ki ez az eredmény, mert az országlakosok zöme úgy gondolja, nem lehet jó az a rendszer, amely ilyen politikai elitet bír kitermelni. Abba persze aligha gondol bele ugyanez a zöm, hogy a politikai elitünk is mi vagyunk, mi választottuk őket, magunk közül. Könnyebb másban keresni a hibát, mint magunkban, megtalálni meg pláne: sokakban egyfajta mentális kielégülést vált ki, ha rámutathatnak valakikre, mint minden bajunk forrásaira. Ezzel el is érkeztünk a hátrahagyott esztendő talán leglátványosabb és legaggasztóbb jelenségéhez, a szélsőjobboldal előretöréséhez. A populizmust rasszizmussal ötvöző alakulat fölöttébb ügyes a bűnbakválasztásban, nemcsak azokat elégíti ki, akik a szokásos halmazban - cigányok, zsidók, melegek - keresik nyügeink okozóit, hanem beemeli ebbe a körbe a politikai elitet is, eltalálva azokat is, akik az előbbi hívószavakra talán nem mozdulnának. A kormánypárt és ellenzéke prominensei pedig nap mint nap tesznek róla, hogy muníciót szolgáltassanak ennek az érzületnek az erősítéséhez. Nemcsak az állami és önkormányzati korrupciós ügyek révén, amelyekben korántsem csak az egyik vagy a másik oldal sáros, de az együttműködés totális hiányával, illetve ami még rosszabb, a mutyira korlátozódásával is. Úgy tűnik, hogy sem a jelenlegi, sem a következő kormányzó pártban nem fogták még fel igazán, hogy mekkora a veszély, arról pedig fogalmuk sincs, hogyan lehetne gátat vetni neki. Vajon mi magyarok miért nem vagyunk képesek tanulni saját történelmünkből sem?

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Nehezebben orvosolható bajunk a társadalmi válság, ráadásul ebben senki nem segíthet nekünk, magunknak kell megoldanunk, ezért is tűnik szinte reménytelennek.

Persze ugyanezt már egy esztendővel ezelőtt is elmondhattuk. A belpolitikai feszültség Gyurcsány Ferenc távoztával enyhült ugyan valamelyest, az országot jellemző hideg polgárháborús állapotok azonban fikarcnyit sem változtak, sőt, mind többek előtt sejlik fel az ellenségeskedés további eszkalációjának réme. Az élet minden területe átpolitizálódott, ennek abszurditását mi sem példázza jobban, mint az újinfluenza elleni vakcinához való pártfüggő viszony.

A kiábrándultság foka is erősödött - alighanem megközelítve a fokozódhatatlan határát. Megdöbbentő táblázatot közölt pár nappal ezelőtt a HVG egy, a posztkommunista államok lakóit érintő felmérés nyomán: a magyarországi válaszadók 77 százaléka elégedetlen a demokráciával, még Ukrajnára (70 százalék), Bulgáriára (76) is sikerült rávernünk, de a különbség Lengyelországgal (39), Szlovákiával (46) szemben igazán látványos. Hogy mi ennek az oka, bizonyára bonyolult kérdés és vélhetőleg a néplélektan tárgykörében keresendő, számunkra most csak a tény a fontos, hogy a magyarok több mint kétharmada magával a demokratikus rendszerrel elégedetlen, nem csupán az éppen regnáló hatalommal, ha úgy tetszik a politikai elittel. Meglehet, éppen azért jött ki ez az eredmény, mert az országlakosok zöme úgy gondolja, nem lehet jó az a rendszer, amely ilyen politikai elitet bír kitermelni. Abba persze aligha gondol bele ugyanez a zöm, hogy a politikai elitünk is mi vagyunk, mi választottuk őket, magunk közül. Könnyebb másban keresni a hibát, mint magunkban, megtalálni meg pláne: sokakban egyfajta mentális kielégülést vált ki, ha rámutathatnak valakikre, mint minden bajunk forrásaira. Ezzel el is érkeztünk a hátrahagyott esztendő talán leglátványosabb és legaggasztóbb jelenségéhez, a szélsőjobboldal előretöréséhez. A populizmust rasszizmussal ötvöző alakulat fölöttébb ügyes a bűnbakválasztásban, nemcsak azokat elégíti ki, akik a szokásos halmazban - cigányok, zsidók, melegek - keresik nyügeink okozóit, hanem beemeli ebbe a körbe a politikai elitet is, eltalálva azokat is, akik az előbbi hívószavakra talán nem mozdulnának. A kormánypárt és ellenzéke prominensei pedig nap mint nap tesznek róla, hogy muníciót szolgáltassanak ennek az érzületnek az erősítéséhez. Nemcsak az állami és önkormányzati korrupciós ügyek révén, amelyekben korántsem csak az egyik vagy a másik oldal sáros, de az együttműködés totális hiányával, illetve ami még rosszabb, a mutyira korlátozódásával is. Úgy tűnik, hogy sem a jelenlegi, sem a következő kormányzó pártban nem fogták még fel igazán, hogy mekkora a veszély, arról pedig fogalmuk sincs, hogyan lehetne gátat vetni neki. Vajon mi magyarok miért nem vagyunk képesek tanulni saját történelmünkből sem?

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Persze ugyanezt már egy esztendővel ezelőtt is elmondhattuk. A belpolitikai feszültség Gyurcsány Ferenc távoztával enyhült ugyan valamelyest, az országot jellemző hideg polgárháborús állapotok azonban fikarcnyit sem változtak, sőt, mind többek előtt sejlik fel az ellenségeskedés további eszkalációjának réme. Az élet minden területe átpolitizálódott, ennek abszurditását mi sem példázza jobban, mint az újinfluenza elleni vakcinához való pártfüggő viszony.

A kiábrándultság foka is erősödött - alighanem megközelítve a fokozódhatatlan határát. Megdöbbentő táblázatot közölt pár nappal ezelőtt a HVG egy, a posztkommunista államok lakóit érintő felmérés nyomán: a magyarországi válaszadók 77 százaléka elégedetlen a demokráciával, még Ukrajnára (70 százalék), Bulgáriára (76) is sikerült rávernünk, de a különbség Lengyelországgal (39), Szlovákiával (46) szemben igazán látványos. Hogy mi ennek az oka, bizonyára bonyolult kérdés és vélhetőleg a néplélektan tárgykörében keresendő, számunkra most csak a tény a fontos, hogy a magyarok több mint kétharmada magával a demokratikus rendszerrel elégedetlen, nem csupán az éppen regnáló hatalommal, ha úgy tetszik a politikai elittel. Meglehet, éppen azért jött ki ez az eredmény, mert az országlakosok zöme úgy gondolja, nem lehet jó az a rendszer, amely ilyen politikai elitet bír kitermelni. Abba persze aligha gondol bele ugyanez a zöm, hogy a politikai elitünk is mi vagyunk, mi választottuk őket, magunk közül. Könnyebb másban keresni a hibát, mint magunkban, megtalálni meg pláne: sokakban egyfajta mentális kielégülést vált ki, ha rámutathatnak valakikre, mint minden bajunk forrásaira. Ezzel el is érkeztünk a hátrahagyott esztendő talán leglátványosabb és legaggasztóbb jelenségéhez, a szélsőjobboldal előretöréséhez. A populizmust rasszizmussal ötvöző alakulat fölöttébb ügyes a bűnbakválasztásban, nemcsak azokat elégíti ki, akik a szokásos halmazban - cigányok, zsidók, melegek - keresik nyügeink okozóit, hanem beemeli ebbe a körbe a politikai elitet is, eltalálva azokat is, akik az előbbi hívószavakra talán nem mozdulnának. A kormánypárt és ellenzéke prominensei pedig nap mint nap tesznek róla, hogy muníciót szolgáltassanak ennek az érzületnek az erősítéséhez. Nemcsak az állami és önkormányzati korrupciós ügyek révén, amelyekben korántsem csak az egyik vagy a másik oldal sáros, de az együttműködés totális hiányával, illetve ami még rosszabb, a mutyira korlátozódásával is. Úgy tűnik, hogy sem a jelenlegi, sem a következő kormányzó pártban nem fogták még fel igazán, hogy mekkora a veszély, arról pedig fogalmuk sincs, hogyan lehetne gátat vetni neki. Vajon mi magyarok miért nem vagyunk képesek tanulni saját történelmünkből sem?

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Persze ugyanezt már egy esztendővel ezelőtt is elmondhattuk. A belpolitikai feszültség Gyurcsány Ferenc távoztával enyhült ugyan valamelyest, az országot jellemző hideg polgárháborús állapotok azonban fikarcnyit sem változtak, sőt, mind többek előtt sejlik fel az ellenségeskedés további eszkalációjának réme. Az élet minden területe átpolitizálódott, ennek abszurditását mi sem példázza jobban, mint az újinfluenza elleni vakcinához való pártfüggő viszony.

A kiábrándultság foka is erősödött - alighanem megközelítve a fokozódhatatlan határát. Megdöbbentő táblázatot közölt pár nappal ezelőtt a HVG egy, a posztkommunista államok lakóit érintő felmérés nyomán: a magyarországi válaszadók 77 százaléka elégedetlen a demokráciával, még Ukrajnára (70 százalék), Bulgáriára (76) is sikerült rávernünk, de a különbség Lengyelországgal (39), Szlovákiával (46) szemben igazán látványos. Hogy mi ennek az oka, bizonyára bonyolult kérdés és vélhetőleg a néplélektan tárgykörében keresendő, számunkra most csak a tény a fontos, hogy a magyarok több mint kétharmada magával a demokratikus rendszerrel elégedetlen, nem csupán az éppen regnáló hatalommal, ha úgy tetszik a politikai elittel. Meglehet, éppen azért jött ki ez az eredmény, mert az országlakosok zöme úgy gondolja, nem lehet jó az a rendszer, amely ilyen politikai elitet bír kitermelni. Abba persze aligha gondol bele ugyanez a zöm, hogy a politikai elitünk is mi vagyunk, mi választottuk őket, magunk közül. Könnyebb másban keresni a hibát, mint magunkban, megtalálni meg pláne: sokakban egyfajta mentális kielégülést vált ki, ha rámutathatnak valakikre, mint minden bajunk forrásaira. Ezzel el is érkeztünk a hátrahagyott esztendő talán leglátványosabb és legaggasztóbb jelenségéhez, a szélsőjobboldal előretöréséhez. A populizmust rasszizmussal ötvöző alakulat fölöttébb ügyes a bűnbakválasztásban, nemcsak azokat elégíti ki, akik a szokásos halmazban - cigányok, zsidók, melegek - keresik nyügeink okozóit, hanem beemeli ebbe a körbe a politikai elitet is, eltalálva azokat is, akik az előbbi hívószavakra talán nem mozdulnának. A kormánypárt és ellenzéke prominensei pedig nap mint nap tesznek róla, hogy muníciót szolgáltassanak ennek az érzületnek az erősítéséhez. Nemcsak az állami és önkormányzati korrupciós ügyek révén, amelyekben korántsem csak az egyik vagy a másik oldal sáros, de az együttműködés totális hiányával, illetve ami még rosszabb, a mutyira korlátozódásával is. Úgy tűnik, hogy sem a jelenlegi, sem a következő kormányzó pártban nem fogták még fel igazán, hogy mekkora a veszély, arról pedig fogalmuk sincs, hogyan lehetne gátat vetni neki. Vajon mi magyarok miért nem vagyunk képesek tanulni saját történelmünkből sem?

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

A kiábrándultság foka is erősödött - alighanem megközelítve a fokozódhatatlan határát. Megdöbbentő táblázatot közölt pár nappal ezelőtt a HVG egy, a posztkommunista államok lakóit érintő felmérés nyomán: a magyarországi válaszadók 77 százaléka elégedetlen a demokráciával, még Ukrajnára (70 százalék), Bulgáriára (76) is sikerült rávernünk, de a különbség Lengyelországgal (39), Szlovákiával (46) szemben igazán látványos. Hogy mi ennek az oka, bizonyára bonyolult kérdés és vélhetőleg a néplélektan tárgykörében keresendő, számunkra most csak a tény a fontos, hogy a magyarok több mint kétharmada magával a demokratikus rendszerrel elégedetlen, nem csupán az éppen regnáló hatalommal, ha úgy tetszik a politikai elittel. Meglehet, éppen azért jött ki ez az eredmény, mert az országlakosok zöme úgy gondolja, nem lehet jó az a rendszer, amely ilyen politikai elitet bír kitermelni. Abba persze aligha gondol bele ugyanez a zöm, hogy a politikai elitünk is mi vagyunk, mi választottuk őket, magunk közül. Könnyebb másban keresni a hibát, mint magunkban, megtalálni meg pláne: sokakban egyfajta mentális kielégülést vált ki, ha rámutathatnak valakikre, mint minden bajunk forrásaira. Ezzel el is érkeztünk a hátrahagyott esztendő talán leglátványosabb és legaggasztóbb jelenségéhez, a szélsőjobboldal előretöréséhez. A populizmust rasszizmussal ötvöző alakulat fölöttébb ügyes a bűnbakválasztásban, nemcsak azokat elégíti ki, akik a szokásos halmazban - cigányok, zsidók, melegek - keresik nyügeink okozóit, hanem beemeli ebbe a körbe a politikai elitet is, eltalálva azokat is, akik az előbbi hívószavakra talán nem mozdulnának. A kormánypárt és ellenzéke prominensei pedig nap mint nap tesznek róla, hogy muníciót szolgáltassanak ennek az érzületnek az erősítéséhez. Nemcsak az állami és önkormányzati korrupciós ügyek révén, amelyekben korántsem csak az egyik vagy a másik oldal sáros, de az együttműködés totális hiányával, illetve ami még rosszabb, a mutyira korlátozódásával is. Úgy tűnik, hogy sem a jelenlegi, sem a következő kormányzó pártban nem fogták még fel igazán, hogy mekkora a veszély, arról pedig fogalmuk sincs, hogyan lehetne gátat vetni neki. Vajon mi magyarok miért nem vagyunk képesek tanulni saját történelmünkből sem?

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

A kiábrándultság foka is erősödött - alighanem megközelítve a fokozódhatatlan határát. Megdöbbentő táblázatot közölt pár nappal ezelőtt a HVG egy, a posztkommunista államok lakóit érintő felmérés nyomán: a magyarországi válaszadók 77 százaléka elégedetlen a demokráciával, még Ukrajnára (70 százalék), Bulgáriára (76) is sikerült rávernünk, de a különbség Lengyelországgal (39), Szlovákiával (46) szemben igazán látványos. Hogy mi ennek az oka, bizonyára bonyolult kérdés és vélhetőleg a néplélektan tárgykörében keresendő, számunkra most csak a tény a fontos, hogy a magyarok több mint kétharmada magával a demokratikus rendszerrel elégedetlen, nem csupán az éppen regnáló hatalommal, ha úgy tetszik a politikai elittel. Meglehet, éppen azért jött ki ez az eredmény, mert az országlakosok zöme úgy gondolja, nem lehet jó az a rendszer, amely ilyen politikai elitet bír kitermelni. Abba persze aligha gondol bele ugyanez a zöm, hogy a politikai elitünk is mi vagyunk, mi választottuk őket, magunk közül. Könnyebb másban keresni a hibát, mint magunkban, megtalálni meg pláne: sokakban egyfajta mentális kielégülést vált ki, ha rámutathatnak valakikre, mint minden bajunk forrásaira. Ezzel el is érkeztünk a hátrahagyott esztendő talán leglátványosabb és legaggasztóbb jelenségéhez, a szélsőjobboldal előretöréséhez. A populizmust rasszizmussal ötvöző alakulat fölöttébb ügyes a bűnbakválasztásban, nemcsak azokat elégíti ki, akik a szokásos halmazban - cigányok, zsidók, melegek - keresik nyügeink okozóit, hanem beemeli ebbe a körbe a politikai elitet is, eltalálva azokat is, akik az előbbi hívószavakra talán nem mozdulnának. A kormánypárt és ellenzéke prominensei pedig nap mint nap tesznek róla, hogy muníciót szolgáltassanak ennek az érzületnek az erősítéséhez. Nemcsak az állami és önkormányzati korrupciós ügyek révén, amelyekben korántsem csak az egyik vagy a másik oldal sáros, de az együttműködés totális hiányával, illetve ami még rosszabb, a mutyira korlátozódásával is. Úgy tűnik, hogy sem a jelenlegi, sem a következő kormányzó pártban nem fogták még fel igazán, hogy mekkora a veszély, arról pedig fogalmuk sincs, hogyan lehetne gátat vetni neki. Vajon mi magyarok miért nem vagyunk képesek tanulni saját történelmünkből sem?

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

A 2006 őszét követő hagymázas, feszült politikai légkör mára elviselhetővé enyhült, s egyfajta kiábrándult várakozás jellemzi a közhangulatot. Leszámítva persze azokat, akik elhiszik, hogy a kormányváltás nyomán egy csapásra minden jó lesz, búcsút mondhatunk a megszorításoknak, s jut mindenre, amire csak akarjuk. Igen nagyot fognak csalódni, biztos utánpótlást jelentve a szélsőjobboldalnak.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Ők a csodára várnak. De mire várhatnak a többiek?

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

2010 minden bizonnyal korszakhatárként jegyződik fel legújabb kori történelmünkben. Lehet, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez a parlamenti választásokon, ez esetben úgy szabja át a honi politikai rendszert, ahogy kedve tartja. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között már volt részünk Fidesz vezette kormányban, a várható irányok nem teljesen kiszámíthatatlanok. Az ellenzékkel például nem ápoltak partneri viszonyt, pedig akkor az nem képviselt jelentéktelen erőt. Most előfordulhat, hogy az ellenzék fő ereje ugyancsak jobboldali lesz, s nem veszi majd tudomásul, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik , esetleg éppen egy másik klasszikussá lett mondatot idéz fel, miszerint a haza nem lehet ellenzékben .

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Ami azt illeti, a jogállamiság porladása miatt aggódók felszólamlásai sem tekinthetők oktalan huhogásnak, elő-elő fordulnak vészjósló megnyilvánulások. Friss példa a tubesi lokátor ügyének legutóbbi fejleménye: a független bíróság jogerős ítéletét büszkén veszi semmibe a város fideszes polgármestere, s hogy teljes legyen a kép, asszisztál hozzá a néhány héttel ezelőtt még a parlament elnöki tisztét betöltő országgyűlési képviselő, mellesleg a kormányzó párt emblematikus prominense. Mi relativizálhatja ennél jobban a törvényességet? Miért legyen törvénytisztelő az állampolgár, ha azt látja, hogy azok hánynak leginkább fittyet a jogszabályokra, akik meghozzák azokat, s akiknek jó példával kellene elöl járniuk. S vajon annak, hogy az ellenzék vezére nem látja tiszteletre méltónak az alkotmányt, milyen üzenete van?

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.

Mindenesetre 2010 nem 1998, ezzel a Fidesz is tisztában van, ha nincs, igen hamar meg fogja tudni. Ellenzék sem volt még olyan helyzetben az elmúlt húsz esztendő alatt, mint amilyenben most lesz. Akárhogy alakulnak a parlamenti erőviszonyok, semmi sem folytatódhat úgy, ahogy eddig. Új korszak kezdődik.