Erzsi néni 75 évesen még mindig tele van tervekkel és ötletekkel

Büki Pálné, Erzsi néni ezeket mind magáénak tudhatja, mikor 75. születésnapján egy kicsit megáll, és visszatekint. Azt már elöljáróban leszögezi: egész életében céltudatos és „pörgős" volt, már egészen kisgyerekként tudta például, hogy tanítónéni szeretne lenni.

– Az egész életemet a nyüzsgés jellemezte, mindig szerettem a középpontban lenni, szervezkedni, intézkedni – kezdi mesélni az elmúlt háromnegyed-évszázad történetét Büki Pálné. – Már általános iskolásként csapattanács-titkárnak választottak a Rozgonyi-iskolában, és fönn volt a nevem a faliújságon is. Egyrészt nagyon tetszett a szereplés, másrészt állandóan inspirált és erőt is adott az újabb és újabb feladatokhoz. Az Irányi Dániel – ma Batthyány – gimnáziumba jártam, és céltudatosan az ELTE magyar-történelem tanári szakára készültem. Csakhogy helyhiány miatt nem vettek fel, de aztán nem bántam meg. Ugyanis akkoriban nagy tanítóhiány volt, és így Zalaegerszegen egy átképző iskolát indítottak, ahol kifejezetten kisiskolás tanítókat képeztek. 1957-et írtunk... Egy év alatt elvégeztem az iskolát, majd Nagybakónakra kerültem. Akkoriban mindenki falun kezdett. Öt évig maradtam ott, magyart és történelmet tanítottam. Első évben az alsósokat, majd utána a felsőbb osztályokat is. Közben levelezőn elkezdtem a tanulni a pedagógiai főiskolán, Pécsen. Nem volt egyszerű, mert a tanulás 4 éve alatt férjhez mentem és egy gyermekünk is született – mondja a nyugdíjas pedagógus, majd hirtelen témát vált.

– Azt feltétlen írja le, hogy a párom egész életemben támogatott, mindig segített. Tulajdonképpen az én sikereimet neki mindenképpen meg kell köszönnöm. Sokan megkérdik, hogy ezzel a pörgős habitussal hogyan tudtam megélni egészségben a 75. évemet. Én mindenkinek azt mondom, hogy a jó egészség és a szép életpálya alapja a jó családi háttér. Mikor az embernek egy olyan párja van, aki támogatja, segíti, és nem visszahúzza. Aki elviseli ezt az állandó pörgést, szervezkedést, aktív társadalmi életet. Kell persze egy kis kreativitás is, akarat, na meg lehetőség ahhoz, hogy az ember élni tudjon a tehetségével. Nekem olyan szerencsém volt, hogy mindezen „készségek" rendelkezésemre álltak – részletezi Erzsi néni. – Bakónakról Nagyrécsére kerültem, ahol három évig dolgoztam, majd 1966-ban kerültem be a Hunyadi – ma Piarista – általános iskolába tanárnak, és úttörőcsapat-vezetőnek. Ezt oly nagy lelkesedéssel csináltam – mint mindent az életben –, hogy 1970-ben úgy neveztek ki az akkori Úttörőház – a mai Pannon Egyetem épületében voltunk – igazgatójává, hogy még nem voltam MSZMP párttag sem, ami nagy szó volt akkoriban.

Büki Pálnét férjén és unokáján kívül Papp Ferenc (jobbról), a Nagykanizsai Városvédő Egyesület alelnöke is felköszöntötte. Fotó: Dr. Papp Attila

– Életem egyik legszebb öt éve következett ott, büszkén mondhatom: országos hírnévre tettünk szert. Akkortájt az Úttörőház a fiatalok közösségi életének a központja volt. Különböző szakköröket és szabadidős programokat szerveztünk nekik. Például az ország első gokart-szakkörét. A gyerekek imádták, gondoljon bele, a hetvenes évek elején jártunk. Mindenben megpróbáltam a gyerekek kedvét keresni: ha kitalálták, hogy legyen ez, vagy az, menjünk ide vagy oda táborozni, akkor én addig mentem, míg ki nem jártam nekik. Például a csillagász-szakkörösöknek a kis csillagvizsgálót – 1973-ban –, ami a mai napig ott áll az udvaron, és használják, erre is rendkívül büszke vagyok. Az akkori, kanizsai gyárak, mint a DKG, Üveggyár, Téglagyár, Sörgyár igazgatóit hetente zaklattam új ötleteimmel, kéréseinkkel. És ezek a nagy dolgozói kollektívák a végén szinte versenyeztek azért, hogy ki, milyen munkával járult hozzá a város Úttörőházának életéhez. Ekkortájt tettem szert kiváló kapcsolataimra is, amit aztán később, mint iskolaigazgató, majd, mint a média munkatársa, mindig sikerrel kamatoztattam – sorolja. – Aztán 1975-ben visszahelyeztek a Hunyadi-iskolába, akkor már igazgatónak. Úgy érzem, hogy fegyelmet követelő, de mégis szeretettel átitatott légkört tudtam teremteni az iskolában. És ami a lényeg, a szervező munkám hatását ki tudtam terjeszteni a kollegákra és a szülőkre is. Olyan szülői munkaközösséget hoztunk létre, ahol bármit meg lehetett beszélni a tagokkal. Ki kellett festeni az osztálytermet, megcsiszolni a székeket, lefesteni az ablakkereteket? Összejött a munkaközösség, beosztottuk a feladatot, és megcsináltuk. És az emberek jöttek, követtek, mert látták, hogy nem csak parancsokat osztogatok, hanem én is ott hajladozok, ecsettel a kezemben. Szegény férjem – aki tűzoltó volt – mindig tanított valami férfimunkára is, mert tudta: bármi van, nekem helyt kell állnom és az élen járnom. Amire a legbüszkébb vagyok még a Hunyadis-korszakomból, hogy meghonosítottam a könyvtári és múzeumi tanórákat. Tehát mikor a gyerekek egy-egy történelemórát a könyvtárban, vagy éppen a múzeumban való kutatással töltöttek el. Húsz évig csináltam, majd 1995-ben mentem nyugdíjba.

– Ha hiszi, ha nem, első napom nyugdíjasként azzal telt, hogy megkerestem a városi televízió akkori vezetőjét, Maros Sándort, és mondtam neki: Sanyi, itt vagyok, szeretnék valamit csinálni – kezdi mesélni szépkorúként eltöltött éveit a hajdani igazgatónő. – Abban a pillanatban alkalmazott, mint külsős munkatársat, és öt éven keresztül dolgoztam riporterként. Itt sem tudtam megtagadni önmagam: „pörgősen" telt el az az 5 év. Czigóth Sándorral pályázatokon nyertes sorozatokat készítettünk, de engem bárhova ki lehetett küldeni: más műsorok háttéranyagát, vagy a napi műsorok aktuális híreit felvenni, híradót készíteni. Azonban itt is a kreatív dolgok vonzottak a legjobban: a beszélgetős, élő, interjús munkákat szerettem a leginkább. Az egyik legemlékezetesebb élő egyenes adásom a Jövő7 című műsorban volt, 1998-ban, amikor egy asztalhoz ültettem a polgármester-jelölteket egy bemutatkozós vitaműsorban. A városi tévétől egyszerű ok miatt jöttem el: egy nőnek tudnia kell, hogy mikor és meddig „képernyőképes" – mondja elmosolyodva Bükiné. – Így hát 2000-ben elköszöntem a kollegáktól, de rögtön be is jelentkeztem a város hetilapjánál: a Kanizsa Újságnál lettem újságíró, szintén külsősként, ahol ugyanúgy, mint a tévénél, amolyan mindenes lettem, tizenkét éven át. Persze itt is a kreatív munkákért voltam oda: a beszélgetős, riportos anyagokat készítettem legszívesebben. Volt egy-két év, mikor engem küldtek, ha híres ember, illusztris személyiség érkezett a városba. Például készítettem riportot Habsburg Györggyel, Dávid Ibolyával, Melis György operaénekessel és Oszter Sándor feleségével, Failoni Donatella zongoraművésszel is. Mind el vannak téve ezen interjúk anyagai, és azon gondolkodtam mostanában, hogy vajon érdekelné-e az embereket egy kötetbe fűzve kiadni azokat.

– Úgy tudom, még két dolog feltétlen a nevéhez fűződik – szegezem a kérdést az idős hölgynek. – A város idősügyi tanácsának és a Hölgyklubnak a megszervezése. – Igen, egyszerre indult mindkettő – kezd bele felcsillanó szemmel a „dédelgetett gyermekei" történetébe. – Litter Nándor, a város akkori polgármestere azt mondta nekem 2002-ben: „Erzsi, ha valaki, akkor te képes vagy a város idősügyi tanácsának megszervezésére." Elvállaltam a feladatot, persze az elején fogalmam nem volt, hogy mit is kéne csinálni, de aztán menet közben jött meg az étvágy: mára 25 regisztrált nyugdíjasklubja van a város idősügyi tanácsának. Ugyanis ez a tanács, aminek az elejétől kezdve alelnöke vagyok – elnök a mindenkori polgármester – lényegében a város nyugdíjasait fogja össze egy nagy közösséggé, bevonva őket a város életébe is. Majálisok, sportnapok, idősek bálja, az idősek ünnepi hete: ezeket mind-mind én találtam ki és szerveztem meg. Persze az előéletem itt is sokat segített, hiszen a város nyugdíjasklubjai tagságának a többségét személyesen is ismertem és viszont – hangsúlyozza Erzsi néni. – Szintén 2002-őt írtunk, mikor megfogalmazódott bennem a Hölgyklub ötlete. Volt honnan példát venni: a megyeszékhelyen működött egy ilyen csodálatos női közösség. Én gondoltam egyet: ha egy idősügyi tanácsot életre tudtam kelteni, akkor egy női klub igazán nem okozhat gondot. Megint csak a kapcsolataimra támaszkodtam: megkerestem volt kollegákat, ismerősöket, óvónőket, hogy szeretnék egy olyan női közösséget létrehozni, ahol azok a hölgyek gyűlnének össze időről-időre, akik igénylik a közösségi életet, és akik közösen szeretnének szórakozni és kulturálódni. Hamar egységbe szerveződtünk, igazi közösséggé: van tánccsoportunk és kórusunk, évente kétszer is bálozunk, valamint jelentős karitatív munkát is végzünk: például rászorulóknak gyűjtéseket szervezünk, és már hét éve, minden karácsonykor adományt gyűjtünk az árva, nevelőotthonban élő gyermekeknek és vendégül is látjuk őket – sorolja egy szuszra. – Jelenleg harminchárom tagunk van, de tőlünk még soha, senki nem lépett ki. Hogy válhattunk az ország – szerintem – egyik legjobb, legösszetartóbb klubjává? Úgy, hogy akik idejárunk, egyszerűen szeretünk itt, együtt lenni, és szeretjük ezt csinálni. Persze szükség volt egy „megértő" háttérintézményre is, ezt pedig a Honvéd Kaszinóban találtuk meg, amely Halmos Ildikó vezetésével mindig mögöttünk állt, akár jótékonysági bálról, akár baráti összejövetelről legyen is szó. De jól járt ő is velem, ugyanis az elmúlt évtizedben nem volt olyan rendezvénye a Honvéd Kaszinónak, amelyik megszervezésébe ne segítettem volna be egy picit.

– Az írás? – kérdez vissza – A publikálást még az 1980-as évek elején kezdtem, pedagógiai szaklapokban. Majd jöttek a könyvek. Büszkén mondhatom, hogy három megírásában, megszerkesztésében vettem részt. A „Volt egyszer egy katonaváros" (2002) Nagykanizsa katonavárosi múltját mutatta be, majd négy év múlva Dezső Ferenccel közösen írtuk meg a „Huszadik század tanúi"-t, amely Nagykanizsa 20. századi, híres szülötteinek életét vette sorra. Három évvel ezelőtt pedig, Kardos Ferenccel együtt vetettük papírra a „Kitárjuk kapuinkat" című kötetet, amely könyvben én a kanizsai Idősügyi Tanács és a nyugdíjasklubok életét mutattam be, Feri pedig a mozgássérültek világának érdekességeit vette górcső alá. Tervek? Például a nyugdíjas katonatisztek állandóan vegzálnak, hogy készítsük már el az első könyvem bővített kiadását, aztán gondolkodom a riportjaim kötetbe foglalásán, de morfondírozom egy, az életem során szerzett élményekből táplálkozó regény kiadásán is. Persze úgy, hogy közben tovább szervezem a nyugdíjasok programjait és a Hölgyklub életét.

Zárszóként: kell-e nagyobb elismerés egy 75 éves, de még mindig kreatív és „eleven" hölgynek, mint hogy a Nagykanizsai Városvédő Egyesület elnöksége ismét a tagjai közé választotta...