2011.09.24. 06:03

Az igazmondó agyag mestere

A televíziót nézte, amikor egy turisztikai magazinban saját szobrait fedezte fel a siófoki kemping bejáratánál. Kicsit megdöbbent, mert a század eleji öltözékű nő és férfi korábban nem ott állt, évekig nem is tudta, mi lett a sorsuk.

Magyar Hajnalka

- Ez olyan alkalom, ami elhozza a számvetés idejét. Mit tettem idáig? Miként tudtam megmaradni a saját világomban? Mennyire voltam hűséges ahhoz a szellemhez, gondolat- és érzelemvilághoz, amire engem kijelölt a sorsom? - teszi fel a kérdéseket önmagának, amikor arra kérjük, villantsa fel a számára legmeghatározóbb fejezeteket fél évszázados művészpályájából. - Úgy érzem, nem kell röstelkednem, egész életemben hű maradtam a megyéhez, s szülővárosomhoz, Zalaegerszeghez. Nem kacsingattam másfelé, s ez részemről nem volt áldozat. A kötődésem szinte törvényszerű. Olyan örökséget, ajándékot kaptam a családomtól, ami eltéphetetlen gyökerekkel kötött a zalai földhöz. Hiszen azt a mesterséget folytattam, amit nagyapám, apám és még több családtag egykoron elkezdett.

A kályhások, agyagművesek, fazekasok ivadéka keramikusművész lett ugyan, de a mesterség tisztelete soha nem kopott meg a szemében. Az Iparművészeti Főiskola kerámia szakára kerülve sem tagadta meg a fazekasságot, amivel kisebb fajta tantervi reformot szabadított el...

- Számomra természetes volt, hogy tudok korongozni, oklevelem is volt róla, amit a gimnáziumi évek után szereztem meg. Igen ám, de a főiskolán addig az volt szokásban, hogy a növendékek megrajzolták a készítendő szobor elemeit, egy külön erre alkalmazott szaki elkészítette őket, s a művészpalánták ezekből építkeztek. Én meg odamentem és a világ legtermészetesebb módján leültem a koronghoz. Később tudtam csak meg, hogy a példámon felbuzdulva azután a tanszék növendékeinek kötelezően meg kellett tanulniuk korongozni. Ez rendjén is van, hiszen mesterségből fakad a művészet.

Sanyarú időszakban, 1953-58 között járt a főiskolára, amikor a hatalom mindenre rányomta a bélyegét.

- Mégsem éreztünk ebből szinte semmit, mert olyan óriások tanítottak a főiskolán, mint Gádor István, Borsos Miklós, Ferenczy Noémi, akik nem sokat foglalkoztak a kurzus kötelező penzumaival, inkább a művészi teljesítményt nézték. Nem is iskola volt ez, hanem igazi műhely, szinte ott éltünk a főiskolán, esténként a portás zavart bennünket haza. Végül kitüntetéssel végeztem, ösztöndíjat kaptam, s ott maradhattam hatodéven. Csodálatos év volt.Tíz évvel később róla szólt az akkor igen rangos műsornak számító TV Galériája. Mégpedig a 10., jubileumi adás, amit Somogyi József, Rapcsányi László és Poór Klára vezetett. Ugyane sorozat mutatta be Kondor Bélát, Szász Endrét, Berki Violát.

Védjegyévé vált, hogy csövek, gömbök, kúpok rendszeréből alakítja ki szobrait. Sőt, domborműveit is ezen formák félmetszeteiből építette fel, ami merőben új metódusnak számított. Példa erre az egerszegi uszoda fríze, a megyei kórház domborműve, s több munkája Szombathelyen, Harkányban.

- Szerettem kísérletezni, de mindig a népművészet volt a forrás. Visszanyúltam például a pásztorfaragások világához. Kenyeriben áll egy domborművem, amin a tükrösök, pásztorbotok figurái jelennek meg, életnagyságban. A szobraimon az arányok nem reálisak, a lényeget emelem ki, akárcsak a somogyi pásztor, a jáki templom kapujának kőfaragója, vagy az afrikai kézműves. Ezekben az ábrázolásokban ott él a sugárzó lélek, az igazmondás, az egyszerűség.

Ugyancsak a népművészet plántálta belé azt a szemléletet, amely nem engedi elszakadni az embertől. Számára a táj is csak a benne élő emberrel együtt teljes. Meg persze az állattal, ami legalább olyan gyakori témája.

- Egy parasztember korábban nem létezhetett állatok nélkül, az én munkáimról sem hiányozhatnak... A mai, elgépiesedett világban azonban lassan már ez is csak emlék.

Ő még megélt élményekből meríthetett. Vallja, az a művész, aki csak filmen látott lovat, nem tudhatja megragadni annak lényegét.

- Lehet, hogy tökéletesen tudja ábrázolni, de a lelke nem lesz benne. A háború után az első lovunkat Bárizsnyának hívtuk, mert apám egy orosztól vette, egy disznóért. Azon lovagoltam a Vizslaparkban, meg a környéken, édesanyám az ablakon keresztül a tenyeréből etette kockacukorral. Gyerekként ebben nőttem fel, éreztem a szagát, a szőre selymét, a kedvességét...

De térjünk vissza a kronológia elejtett fonalához. 1976-ban a Műcsarnok három termében rendezhetett kiállítást.

- A teremőr elém tette a vendégkönyvet, s megkérdezte, tudom-e, hányan voltak a megnyitón. Persze nem tudtam. Hát 440-en... mondta. Csak aki hirtelen eszembe jut: ott volt Baktay Ervin, Barcsay Jenő, László Gyula, Borsos Miklós, Szabó Vladimir, de Aczél György is. A művek között szerepelt egy kereszt, de nem szólt senki... - nevet az egykori tetten .

Magáénak tudhatta Keresztury Dezső és Juhász Ferenc nagyszerű barátságát, mindketten verssel tisztelték meg művészetét. Igen sokat köszönhet munkatársainak is. Egyebek közt Szerdahelyi Károly építésznek, a nemrég elhunyt Boncz Barnabásnak, aki értő kézzel rendezte kiállításait s Lohonyák Adorjánnak, aki munkái beépítésénél segédkezett.