Kettészakadó világ?

Van egy „ünnepünk”, amely több szempontból is különbözik a többitől. Először is 1970 előtt nem létezett, másodszor minden évben más napon üljük, harmadszor öröm helyett szomorúság tölt el minket. A globális túllövés napjáról van szó, ami idén augusztus 8-ra esik.

A túllövés megértéséhez meg kell ismernünk két fogalmat: az ökológiai lábnyomot és a biokapacitást. Minden ember fogyasztása átszámolható termékeny földterületbe: élelmiszerünket adott hektárnyi szántóföldön és legelőn termeljük meg, de lakhatásunkhoz szükségünk van beépített területre, az egyre növekvő áruszállítás és személyi mobilitás miatt pedig erdőre is, ami elnyeli a kibocsátott szén-dioxidot. Korábban ennek aránya nem volt jelentős, ma az átlagos ökolábnyom 60 százalékát teszi ki. A másik oldalról a világ termékeny területeit elosztva a népességgel megkaphatjuk, mennyi az egy főre jutó biokapacitás. A képlet innen egyszerű: ha az ökolábnyom nagyobb a biokapacitásnál, fenntarthatatlanságról, vagy ökológiai deficitről beszélünk.

Sajnos pontosan ez a helyzet, ráadásul egyre rosszabbodik. Idén egy átlagos „világpolgár” ökolábnyoma kb. 2,8 hektár, míg a rendelkezésére álló biokapacitás csak 1,7. Ha a kettőt elosztjuk, s az arányt az éves kalendáriumra vetítjük, kijön augusztus 8, a globális túllövés napja. Nagyban színesedik a helyzet, ha az egyes országok ökolábnyomát és biokapacitását nézzük. Vannak a nyomorszint alatt fogyasztó, s biokapacitásukkal így másokat „segítő” országok (Angola: ÖL=0,9 ha, BK=2,6 ha). Mások a föld felett ugyan nem rendelkeznek természeti erőforrásokkal, de a föld alatt annál inkább (ilyenek a kőolajban gazdag arab államok, pl. Katar: ÖL=10,8 ha, BK=1,2 ha). Végül léteznek szerencsés (természeti erőforrásokban gazdag) és túlfogyasztó nemzetek, mint például Kanada (ÖL=8,2 ha, BK=16,0 ha). S persze mindezek variációi.

Hazánk a - világátlaghoz képest - a mérsékelten túlfogyasztó csoportba tartozik (ÖL=2,9 ha, BK=2,2 ha). A magyar túllövés napjáról tehát október 2-án emlékezhetnénk meg. A világátlagnál jobb lévén hátradőlhetünk tehát? S hátradőlhetnek-e a szerencsés nemzetek, melyek lábnyomát fedezi biokapacitásuk? Ez egyfelől erkölcsi, másfelől gyakorlati kérdés, ám a válasz ugyanaz. A globalizáció korában nincsenek önellátó országok, az áruszállítás, turizmus, pénzpiacok ezer szállal kötnek össze bennünket.

A gazdag nemzetek nem élhetnek csak a globalizáció jogaival, s zárkózhatnak el kötelességeitől. Ha emelkedik a tengerszint, élhetetlenné válnak környezeti, társadalmi vagy gazdasági szempontból egyes területek, nem építhetünk falat a menekültek áradata elé. Az ENSZ a következő évtizedek klímamenekültjeinek számát 250 millió és 1 milliárd közé teszi. Jobban mondva elzárkózhatunk, de akkor úgy illik, mi se járjunk külföldre nyaralni, mondjunk le a keleti áruk által garantált alacsony árakról, külföldi termékekről. Kényelmünkhöz mindenáron való ragaszkodásunknak emberségünk lehet az ára.

A világ kettészakadóban van, a világ szegényebb felében az ökológiai lábnyom 1-1,3 ha között van, a gazdag országok átlaga ellenben 6,2 ha. Ha kevesebbet autózunk, takarékoskodunk az árammal, nem használunk eldobható eszközöket, zuhanyozunk fürdés helyett, csökkenthetjük egyéni ökolábnyomunkat. Ám a feladat ennél összemérhetetlenül nagyobb: a gazdagoknak rendszerszinten vissza kell fogniuk magukat, hogy a szegények és nyomorszinten élők növekedhessenek. Talán naivnak vagy idealistának tűnik ez a felvetés azoknak, akik ismerni vélik az emberi természetet. Ám valójában az egyetlen reális út. A kettészakadó világban a boldogabbik fél is el fog süllyedni, legfeljebb néhány évvel később. S igen rossz lelkiismerettel